A férjem. Az az ember, akinek a támaszomnak, a védőbástyámnak kellett volna lennie. De a tekintetében nem láttam sem oltalmat, sem mögöttem állást. Csak rémületet, és azt a vágyat, hogy minél gyorsabban elhallgattasson minket.
Zsuzsanna Varga pillantotta meg őt először. A szeme, amely az imént még szinte lángolt felháborodástól, amikor rám nézett, hirtelen ellágyult, és sértett-mártíros kifejezéssé alakult. Mesterien váltott át egyik szerepből a másikba.
– András Lakatos, végre! – hangja megremegett, úgy tett, mintha elgyengült volna. – Hallgasd csak meg, mit mond itt nekem a feleséged! Képzeld, az egész családomat élősködőknek tartja! Én teljesen ki vagyok borulva!
András bizonytalanul toporgott, majd tétova léptekkel bejött a nappaliba. Kerülte a pillantásomat, minden figyelme az anyjára tapadt. Úgy nézett ki, mint egy rajtakapott gyerek az igazgató és az osztályfőnök között.
– Anya, kérlek, nyugodj meg – a hangja rekedt volt és bűnbánó. – Nem kell így felhúznod magad. Próbáljuk meg normálisan megbeszélni.
– Megbeszélni? – szakadt ki belőlem. Ez a szó keserűen, hamisan lógott a levegőben. – Öt éve „megbeszéljük” ugyanabban a felállásban: anyukád kér, mi meg fizetünk. Hol van itt bármiféle megbeszélés, András?
Rám nézett, és a szemében megvillant az ingerültség. Feltartottam abban, hogy gyorsan elsimítsa a jelenetet, és visszalökje az egészet abba a megszokott, számára kényelmes mederbe.
– Nóra Szabó, hagyd már – mondta fáradtan, végigsimítva a haján. – Ne rontsd tovább. Anya, nem így gondolta. Csak magyarázd el neki normálisan, mi van. A munkával, a kifizetésekkel…
Úgy próbált beállítani, mintha én lennék a közvetítő, a tolmács, aki majd kedvesen elmagyarázza az anyjának, miért inog meg hirtelen az ő „személyes kasszája”. A gyávasága szinte fejbe vágott.
– Mit magyarázzak el? – a hangom akaratlanul is erősebb lett, magam is meglepődtem, milyen határozottan csendül. – Azt, hogy többé nem akarom és nem fogom eltartani a felnőtt, teljesen munkaképes rokonaidat? Hogy elegem van ebből az örökös adósságrabságból?
A „kedves anyósom” újra felforrt, a művi gyengeség egy pillanat alatt szertefoszlott. Hirtelen felpattant a kanapéról, és már nem is hozzám beszélt, hanem a fiához, mintha ő lenne a bíró.
– Hallod? Hallod, mit mond a családodra? „A te rokonaid” meg „a ti családotok”! Ő maga meg micsoda? Bejött a MI családunkba, és úgy viselkedik, mintha idegen lenne! Inkább hálásnak kellene lenned, hogy így, ilyen… állapotban is befogadtunk!
Az az „ilyen” súlyosan állt közénk, kimondatlan célzásokkal terhelve. Benne volt minden: a hibáim, a „nem elég előkelő” származásom, a túlságosan önálló munkám. Mintha hálásnak kellene lennem már azért is, hogy egyáltalán lehetőségem van nekik szolgálni.
András dermedten állt, határozatlanul. Látta az arcomon égő pír foltjait, az ökölbe szorított kezemet. Látta az anyja parancsoló, követelő pillantását. Ide-oda kapkodta a fejét köztünk, és világos volt, kinek az oldala a nehezebb. Nem az igazság, nem a tisztesség, hanem a régi reflex: engedelmeskedni, nehogy anya megsértődjön.
– Anya, hagyd abba – morogta újra, de a hangjából hiányzott minden erő. Ez nem felszólítás volt, csak esdeklés. – Nóra, mondj neki valami normálisat…
A mondataiban nem támaszt éreztem, hanem árulást. Nem mellém állt, közénk állt. Mindkettőnket csitítani próbált, csak hogy ne robbanjon a botrány. Akkor értettem meg igazán, mekkora szakadékba csúszik le a házasságunk. A mélyben én voltam egyedül. Ő meg fenn maradt az élen, az anyja oldalán, onnan kiabált le hozzám: „Ne csináld ezt, ne rontsd, légy okos, engedj!”
Néztem ezt a felnőtt férfit, aki képtelen kiállni a feleségéért és a saját döntéséért, és éreztem, ahogy az utolsó morzsái is elpárolognak bennem annak, amit valaha szerelemnek és tiszteletnek hívtam. Széthullottak a levegőben, amit áthatott a reggeli veszekedés fojtó szaga.
Anyósom szavai, hogy „légy hálás, hogy befogadtunk”, körülöttünk lebegtek, mint valami mérgező köd. Elvileg fájnia kellett volna, mégsem martak úgy, ahogy vártam. Inkább kulccsá váltak, amely kinyitott bennem egy eddig gondosan lezárt ajtót. A több éve gyűlő düh és megalázottság hirtelen hátrált, és lassú, jeges nyugalom áradt szét bennem. Leforráztam a tekintetem Zsuzsanna Varga eltorzult arcáról, és András rémült vonásaira emeltem. A fejemben, mintha egy vásznon peregne, felvillant az a jelenet, amely végül ehhez a mai reggeli leszámoláshoz vezetett.
Alig több mint egy hónappal korábban történt. Késő este volt. Pont ezen a kanapén ültem, remegő ujjaim között szorongattam a telefont, amelyből az imént harsant rám az orvos komor, ítéletszerű hangja. Mária Horváth szívével komoly gondot találtak. Műtét kellett, azonnal és nagyon drágán. Az összeg a saját, szerény tartalékaimból elérhetetlennek tűnt, de ha összeadjuk az én és András közös pénzét, már egészen reális lett volna.
Emlékszem, ahogy belépett a nappaliba – fáradtan a munkanap után. Alig kaptam levegőt, úgy próbáltam elmondani neki a hírt, a hangom suttogássá tört. Beszéltem anyuról, a kockázatokról, arról, hogy nagyon gyorsan elő kell teremtenünk a pénzt.
– Meg fogjuk oldani, ugye, András? – néztem rá, még mindig hittem, hogy ebben a rémálomban ő lesz a kapaszkodóm. – Róla van szó… Mária Horváthról…
Csendben hallgatott, az arca szinte semmit nem árult el. Aztán nagyot sóhajtott, odasétált az ablakhoz, a sötétedő várost figyelte.
– Nóra, értem, hogy ez most nagyon nehéz neked – kezdte lassan, szavakat válogatva. – De most nincs itt az ideje. Nekünk is vannak kötelezettségeink.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Miféle kötelezettségeink? – suttogtam. – Mi lehet fontosabb az anyám életénél?
Felém fordult, és a szemében egy szemernyi együttérzés sem csillant. Csak bosszúság és fáradt ingerültség.
– Ne csinálj drámát. Itt nem halálról van szó, hanem műtétről. Van várólista, ki lehet várni. Csongor Gál-nak meg most indul az új projektje, életbevágóan szüksége van a befektetésre. Ez a mi esélyünk, hogy később magasabb szintre lépjünk. Először a saját ügyeink, ezt te is érted.
Úgy mondta ezt, olyan nyugodt, „ésszerű” hangon, mintha csak arról döntene, vegyünk-e új kanapét vagy ráér. „A saját ügyeink.” Ez a kifejezés mindig ugyanazt jelentette: az ő családja érdekeit – az anyját, a bátyját, a fél rokonságot. Mária Horváth, az én rémületem, az én fájdalmam – mindez azon a láthatatlan határon kívül esett, ahol az „övéik” kezdődtek.
Aznap este valami végleg eltört bennem. Visszavonhatatlanul. Néztem ezt az embert, a férjemet, és idegennek láttam. Világossá vált: én és az én családom neki semmit nem jelentenek. Csak kísérőelem vagyunk az életében, egy pénzforrás, amelynek elvárás szerint nincsenek saját gondjai, igényei.
Nem ordítottam. Nem sírtam. Egyszerűen felálltam és kisétáltam a szobából. Másnap reggel bementem a főnökömhöz, és letettem az asztalára a felmondásomat. Utána egyenesen a bankba mentem, és leállítottam minden automatikus átutalást, amely a rokonságának a számláira ment. Megértettem: ha most nem kezdek el félretenni magamra és Mária Horváth-ra, előbb-utóbb olyan helyzet előtt találom magam, amely ennél is rémisztőbb. És akkor teljesen egyedül maradok vele szemben.
Most pedig, ahogy ott állt közöttem és az anyja között, kiszakadtam az emlékből, és visszatértem a jelenbe. A bennem kavargó hideg érzelem lassan letisztult, és kemény, szilárd elhatározássá kristályosodott.
– Magyarázzak? – visszhangoztam a saját szavával, és a hangom furcsán halkan, mégis élesen csengett. – Rendben. Egy dolgot tudok megmagyarázni. Belefáradtam, hogy két lábon járó bankautomataként tartsatok számon. Számodra. A családod számára. És ebből most elég volt. Nem folytatom.
A csend, ami erre beállt, fülsértőbb volt bármilyen kiabálásnál. Csak pár másodpercig tarthatott, mégis úgy éreztem, mintha egy egész korszak omlana össze benne. Láttam, ahogy Zsuzsanna Varga arca lassan, mint amikor a vas izzásig hevül, liláspirosra vált. A szeme résnyire szűkült, a pillantásában düh és döbbenet kavargott. Mintha fizikailag képtelen lenne felfogni, amit az imént kimondtam.
András meg se mozdult, mintha földbe gyökeret eresztett volna a lába. Félig nyitott szájjal bámult rám – nem haraggal, hanem valami állatias rémülettel, mintha éppen most gyújtottam volna meg egy bomba kanócát, amelynek a létezéséről tudott ugyan, de titkon remélte, hogy soha senki nem fogja meggyújtani.
– Micsoda?! – ez már nem is kérdés volt, inkább felmorajló üvöltés, amely kiszakadt az anyósom mellkasából.