A hajnali csendet éles, idegesítő csengés hasította szét, mintha valaki megállás nélkül, dühösen taposná a kaputelefon gombját. Az arcomat mélyebbre nyomtam a párnába, hátha így eltűnik a hang. Szombat, reggel nyolc. Épeszű ember ilyenkor nem zargat senkit.
A csengő viszont nem hagyta abba. Átvillant rajtam a rossz előérzet: Mária Horváth? András Lakatos, a férjem, mellettem forgolódott, valamit motyogva félálomban.
– Kapcsold már ki… – mormogta rekedten.
Rángató mozdulattal magamra kaptam a régi, kikopott, kék köntösömet, és kimentem az előszobába. A hajam összegubancolódva lógott, a szemhéjaim alig nyíltak, a számban pedig ott ült az álmatlan éjszaka kesernyés íze. A kaputelefon paneljén pislogott a kis fény. Megnyomtam a gombot.
– Ki az? – sikerült kinyögnöm, a hangom recsegett az álomtól.
Válaszként nem érkezett sem egy „jó reggelt”, sem egy bemutatkozás. A halk sistergésen át is azonnal felismertem azt a jól ismert, pengeéles hangot:
– Nyisd ki.
Jeges áram futott végig rajtam. Zsuzsanna Varga. Az anyósom. A szívem a gyomromba süllyedt. Nem szólt, hogy jön. Nem hívott, nem írt. Egyszerűen berobbant a szombat reggelünkbe. A hanghordozásából pedig semmi jót nem lehetett kiolvasni.
Gépi mozdulattal oldottam a bejárati ajtó zárját, aztán mozdulatlanná dermedve hallgattam, ahogy a lift zörejében csörren a kulcs, ahogy választja az emeletet. Reflexből a hajamhoz kaptam, aztán ökölbe szorított kézzel leengedtem a karom. Minek? Hogy előtte fessenek jobban a hajtincseim? Ma ennek már nem volt súlya.
A liftajtó fémesen felnyikordult, a folyosón végigkopogtak a magas sarkak. Gyors, kemény, ideges lépések. Mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.
A küszöbön, a lépcsőház ablakából beáradó hideg fényben ott állt Zsuzsanna Varga. Tökéletes, mint mindig. Rövid frizurája szabályos hullámokba szárítva, arcán hibátlan, bézs alapozó, kihúzott szemek, vállán könnyű, khaki színű kasmírkabát. Drága, fanyar illatú parfüm lengte körül, ami bántóan élesen csapódott össze a hálószoba áporodott levegőjével.
A tekintete – hűvös, végigmérő – végigfutott a szakadozott köntösömön, a zsírosan összetapadt hajamon, és a szemében felvillant valami, ami leginkább undorral vegyes elégedettségnek tűnt.
– Megőrültél te teljesen? – ezek voltak az első szavai. Nem is lépett be, inkább benyomult, félretolva engem puszta lendületével. – Háromszor hívtalak! Miért nem veszed fel?
– Aludtam – feleltem halkan, miközben éreztem, ahogy az arcom lángba borul a szégyentől és a dühtől egyszerre. Miért is kell nekem magyarázkodnom?
– Aludtál? – fújt egyet gúnyosan, miközben engedély nélkül levette a kabátját, és magától értetődő mozdulattal akasztotta fel a fogasra. – Ilyenkor minden normális ember már talpon van. Hol a pénz?
Csak néztem rá, és egy ideig képtelen voltam bármiféle szót formálni. Mintha az agyam egyszerűen leállt volna.
– Milyen pénz? – préseltem ki végül.
– Ne játszd itt a hülyét, Nóra Szabó! – a hangja pengévé feszült. – SMS-t kaptam a banktól! A rendszeres utalás nem ment át! Azonnal elmagyarázod, mi folyik itt!
Beviharzott a nappaliba, a szeme végigpásztázta a teret, mintha tudatosan keresné, min hol akadjon fenn a bíráló pillantása. Talált is. A tegnapi teáscsésze a dohányzóasztalon, félig kiürítve, szanaszét hagyott távirányítók.
– Zsuzsanna, magának is jó reggelt – mondtam, utána lépve, igyekezve erőt venni magamon. – Ne az ajtóban álljunk. Mi történt pontosan?
– Hogy mi történt? – villámló tekintettel fordult felém, és abban az egy pillantásban valóságos, elementáris düh villant fel. Ez már rég nem egyszerű bosszúság volt. Ez pánik volt. Egy olyan ember pánikja, akitől elvettek valami nagyon fontosat. – Jött egy SMS, hogy az automatikus utalás meghiúsult! És András tegnap elejtette, hogy te még a munkáddal is felhagytál! Mégis mi ez az önkényeskedés? Hol van András? Tovább horkol, amíg te az egész családot beleteszed a pácba?
Az „egész családot” úgy mondta, mintha valami dinasztiáról lenne szó, amelynek fennmaradása múlik rajtam. Mintha nem arról a havi összegéről beszélnénk, amit természetes jogaként várt el.
A saját nappalim közepén álltam, és úgy éreztem magam, mint valami betolakodó, mint akit tetten értek lopás közben. Csak azért, mert leállítottam a pénzfolyamot. Azt a pénzt, amit én kerestem meg.
Zsuzsanna lehuppant a kanapéra – pontosan középre –, mintha trónra ülne. Egyenes háttal, összekulcsolt kézzel a térdén, uralkodói tekintettel. Az egész tartása azt üzente: most tárgyalás lesz. És én ülök a vádlottak padján.
Én továbbra is álltam, kitéve magam annak a hidegen vizslató pillantásnak. Lassan végigmérte a szobát; önkéntelenül követtem a szemével: porréteg a tévén, a köntösöm, amely annyira elhasználódott már, hogy puha lett, a gyűrött párna a fotelban. Mintha minden apró részlet csak arra szolgálna, hogy még biztosabbnak érezze magát a felsőbbrendűségében.
– Na, Nóra, akkor mellébeszélés nélkül – kezdte metszően artikulálva minden szót. – Magyarázd el, mégis mi ütött beléd. Teljesen elment az eszed? Otthagyod a jól fizető állásodat, és leállítod az utalásokat. Miből akartok ti megélni Andrással? Vagy arra készülsz, hogy az én családomat küldöd az utcára?
A gombóc a torkomban szinte fojtogatott. „Az én családom.” Kimondta, mintha ítéletet hirdetne. Mindig is kívülállónak számítottam náluk, kívülről jöttnek. Egy maszatnak az ő makulátlan családi képükön.
– Senkit nem fogunk az utcára juttatni, Zsuzsanna – szólaltam meg halkan, de már jóval határozottabban, a köntös redői közé rejtegetve ökölbe szorított kezeimet. – Egyszerűen nem tudok többé rendszeres pénzt küldeni. Nekünk is vannak kiadásaink.
– Mégis miféle kiadások? – csattant fel, gúnyos fintorral. – A lakáshitel? Azt már csaknem teljesen visszafizettétek. Autó? Andrásnak van egy jó kocsija. Mire nem elég? A kis női hülyeségeidre? Rúzsra, kendőkre?
Mintha forró vízzel öntöttek volna le. Az elmúlt öt év minden megalázó „kérése” és „kölcsönkérése” egyetlen féktelen, dühös képpé sűrűsödött bennem.
– A „rezsire”, amivel rendszeresen segítenünk kellett – kezdtem, és a hangom megremegett az indulat hullámaitól. – Pedig saját, kétszobás lakásuk van, jó nyugdíjjal. Aztán „Csongor Gál kezelésére”, amikor állítólag annyira „meghúzta a hátát”, hogy mozdulni sem tudott, aztán felkerültek a horgászós fotók. Vagy „Boglárka Németh angoltanfolyamára”, amit egy hónap után otthagyott. És ez csak az elmúlt egy év termése.
Ahogy soroltam, az arca egyre merevebbé vált, végül szoborszerű, hideg felháborodás maszkjává keményedett.
– Nem vezettem pontosan a könyvelést, Zsuzsanna, de ha mindent összeadunk, igen komoly összegek jönnek ki. Köszönetet egyetlen egyszer sem hallottam. Csak újabb és újabb igényeket.
– Ezt úgy hívják, hogy családi összetartás! – csattant fel, a gondosan felépített nyugalma egy pillanat alatt szétpukkant. – Nem idegenek vagyunk egymásnak! Örülnöd kéne, hogy segíthetsz a rokonságnak! András ezt érti. Te meg… te egyszerűen nem akarsz igazán beilleszkedni ebbe a családba. Mindig külön utat jársz.
Volt valami perverz, mérgezett igazság abban, amit mondott, amitől legszívesebben felüvöltöttem volna. Igen, külön utat jártam. Mert az első perctől úgy kezeltek, mint egy fejőstehenet, nem pedig családtagnak. A munkahelyi sikereim annyiban érdekelték őket, amennyi forint havi utalássá válhat belőlük. Az én gondjaim legfeljebb bosszantó tényezőnek számítottak, ami veszélyezteti a rendszeres befolyó pénzt.
A bőrömön éreztem a libabőrt, de nem a hidegtől, hanem attól a hirtelen, bénító felismeréstől, hogy mennyire igazságtalan volt ez az egész. Évekig hallgattam, igyekeztem alkalmazkodni, abban bízva, hogy egyszer majd értékelik. Ehelyett minél többet adtam, annál természetesebbnek vették. És most, hogy meghúztam a határt, egyszerre ellenséggé váltam.
A hálószoba ajtajában mozgás támadt. A küszöbön megjelent András Lakatos. Sápadt volt, az álomtól gyűrött arccal, rajta csak egy melegítőnadrág. Hol rám nézett, hol az anyjára, és abban a tekintetben ott ült a teljes, gyerekes tanácstalanság. A jelenléte nem hozott enyhülést. Csak még nyomasztóbbá tette az egész helyzetet.
Ott állt az ajtófélfának támaszkodva, álmosan dörzsölve az arcát, kinyúlt pólóban, kócosan, bizonytalan szemmel – a látványa még erősebben aláhúzta, mennyire széthullott ez a reggel. András Lakatos, a férjem.