Anya előrelépett, a hangja remegett a felháborodástól:
– Hogy tehetted ezt?! Mi egy család vagyunk!
– Család? – húztam félre a számat. – Család az, ahol odafigyelnek egymásra. Nálunk meg mi van? Minden szombaton én vigyázok az unokaöcsékre, csak hogy István Juhásznak kényelmes legyen. Én fizetek a közös ünnepeken. Az én szerepem meg annyi, hogy legyek a bébiszitter és a pénztárca.
– Félreérted az egészet! – csapkodott kétségbeesetten a kezével anya. – Azt akartam, hogy ne legyél magányos, hogy érezd, szükség van rád!
– Szükség van rám? Hogy legalább valami hasznom legyen – az a te „gondoskodásod” rólam?
Elfehéredett, félrefordította a fejét. István Juhász összehúzta a szemöldökét:
– Miről beszélsz egyáltalán?
– Kérdezd meg anyát. Majd elmeséli, hogyan képzelte el az estémet: hat gyerek rám bízva, amíg a felnőttek az asztalnál múlatják az időt. Hiszen én egyedül vagyok, hova is mennék.
Orsolya Lukács nem bírta tovább:
– Önző vagy. Mi annyit teszünk érted…
– Mit tesztek értem? – vágtam a szavába olyan hirtelen, hogy elakadt a hangja. – Sorolj fel akár egyetlen dolgot.
Csend.
– Na ugye. Én segítek – ti meg elvárjátok. Én fizetek – ti természetesnek veszitek. Minden szombaton István Juhász idepasszolja nekem a gyerekeket, meg se kérdezve, van‑e programom. És amikor szóba hoztam, csak annyit mondtatok: ne legyél már zsugori, segítsd a családot.
– Nem gondoltunk bele… – kezdte anya.
– Egyáltalán nem gondoltatok belém. Számotokra nem ember vagyok, hanem egy funkció.
Apa nagyot sóhajtott:
– Eszter Farkas, szerettünk téged, törődtünk veled…
– Istvánnal törődtetek. Az ő kényelmével, az ő családjával, az ő hétvégéivel. Én mindig csak a háttérben voltam.
Anyából kitört a sírás:
– Azonnal kérj bocsánatot! Tönkretetted mindenkinek az ünnepet!
– Nem. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert többé nem vagyok hajlandó kényelmes tartozék lenni.
István Juhász a bejárat felé fordult:
– Tudod mit? Nem kell. Élj a magad kis életét. Egyedül. Család nélkül.
– Megállapodtunk.
A hangom nyugalma, úgy tűnt, jobban megütötte őket, mint maguk a szavak. Kimentek, bevágták maguk mögött az ajtót. Ott maradtam a szoba közepén, és csak hallgattam, ahogy a lépteik zaja elhal a ház előtt.
Aztán kinyitottam az ablakot – beengedtem a dermesztő téli levegőt, mintha az kiszellőztetné belőlünk az egész jelenlétüket.
Másfél hónap telt el. István Juhász írt az általános családi csoportba: „Esztert addig nem hívjuk családi programokra, amíg bocsánatot nem kér.” Anya szívecskét nyomott rá. Apa nem reagált.
Válasz nélkül kiléptem a csoportból.
A szombatok a gyerekek nélkül szokatlanul hosszúak és világosak lettek. Beiratkoztam úszni, két hétvégén is elutaztam más‑más városba, színházba kezdtem járni. A pénzt, ami korábban mások gyerekeire és a „családi közösbe” ment el, most magamra költöttem.
Egyszer a szupermarketben megláttam Orsolya Lukácsot. A bébiételek polcánál állt, telefonált, észre sem vett:
– Teljesen kikészültem… minden szombaton egyedül vagyok a fiúkkal, István meg dolgozik… régebben legalább Eszter besegített… igen, összevesztünk… nem, nem keres… túlságosan büszke.