Az anyja feltépte a ruhásszekrény ajtaját, és kihúzta belőle a lánya bundáját – szinte alig hordták, a férj ajándéka volt az esküvői évfordulóra.
Aztán a bundát elkezdte lóbálni a vele szemben álló, ismeretlen asszony előtt. Az érdeklődve végigtapogatta az anyagát.
A két nő halkan egyezkedett, majd az idegen előhúzott a zsebéből egy pénztárcát, kinyitotta, és leszámolt néhány bankjegyet.
Kata Tóth éppen akkor ért haza a munkából. Kinyitotta a bejárati ajtót, belépett, és erőtlenül lerogyott az előszobai puffra. Nemsokára a férje hazahozza az oviból a gyerekeket, és a lakás percek alatt fejre áll.
Most azonban még volt neki nagyjából öt törvényes perce a csendre. Pontosan erre a néhány zajtalan percre vágyott a munkától zúgó fejével.
– Miért áll ekkora hegynyi mosatlan az odvas mosogatódban? – hasított a csöndbe egy éles, visító hang, amitől Katának azonnal belenyilallt a foga. – A padló persze, hogy nincs felmosva, igaz? És a mosógépből a fürdőben én teregettem ki a ruhát, mielőtt végleg bebüdösödött volna.
– Anya, ez az én lakásom! Ezerszer elmondtam már neked – semmit nem kell utánunk elmosni, elpakolni, kijavítani!
– Ugyan már, mi különbség van ebben? Hiszen én az anyád vagyok, nem valami idegen. Ki más mondaná meg neked, Kata Tóth, hogy háziasszonynak egyszerűen csapnivaló vagy?
Csak én tudok őszintén a szemedbe vágni mindent, nem így van? Úgyhogy értékeld a nyíltságomat, és amíg élek, használd ki a tanácsaimat!
– Anya… – szinte könyörgőre fogta a hangját Kata Tóth. – Kérlek, csak ne nyúlj semmihez az otthonomban, soha! Majd én megcsinálok mindent, ha hazaérek. Ez egy iszonyúan egyszerű kérés, nem?
– Hogyne volna az, de hát hogyan ne csináljam? Nem tudom megállni. Ha mocskot látok, hát meg kell pucolnom, nem igaz? Neked ez így megfelel, de én ilyen ólban egy napot sem bírtam leélni.
És különben is, itt nőnek fel az unokáim. Mit látnak maguk körül? Egy anyát, aki semmire nem jut időben? Aki semmit nem végez el rendesen?
– Anya, ideje lenne hazamenned. És kérlek, csak akkor gyere, amikor mi is itthon vagyunk. Ezeket a rajtaütésszerű látogatásokat felejtsd el. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor bejöttem. Úgy ülsz itt, mint egy egér, lapítasz, még a villanyt se kapcsolod fel!
– A villannyal spórolni kell! – jelentette ki oktató hangsúllyal Kata Tóth anyja, Ildikó Kovács. – Na jó, megyek is, a bátyádhoz is be kell ugranom ugyanezzel az ügyben.
Ahogy az anyja becsukta maga mögött az ajtót, Kata Tóth már nyúlt is a telefonért, és sebtében pötyögni kezdett.
Jobbnak látta előre figyelmeztetni a bátyja feleségét erre a váratlan ellenőrzésre. Az szokás szerint egy kacsintós emojival válaszolt. Kata Tóth azonban most egyáltalán nem tudott ezen mosolyogni.
A legnagyobb baklövést ő és a férje akkor követték el, amikor az új lakásba költözve odaadták az anyának a pótkulcsot.
Egyébként a szülei nagyjából egyórányi autóútra laktak tőlük, teljesen más irányban, nem is volt útba eső a lakás. Mégis, valami megmagyarázhatatlan erővel vonzotta az anyját a lánya, majd később a fia otthona is, mintha mágnes lenne.
Az anyja még mindig dolgozott, céges konyhán volt szakács, időnként pedig esküvőkön, kitelepülős rendezvényeken is vállalt pluszmunkát. A felnőtt gyerekek „gondozását” azonban semmi pénzért nem engedte volna el.
Szinte mindennap, amikor Kata Tóth és a férje nem voltak otthon, az anyja felugrott hozzájuk. Mindig talált valamit, amit szerinte érdemes volt lemosni, kijavítani vagy „jobbá tenni”.