– Már a könyökömön jössz ki. Undorodom tőled. Attól, ahogy állandóan körülugrálsz, attól az örökös gügyögéstől, a folyton vigyorgó képedtől. „Imre Kovács, a kis levesed, Imre Kovács, a papucsod, Imre Kovács, biztos elfáradtál” – gúnyolódott a férfi, miközben pakolta a holmiját. – Egyszerűen visszataszító! Úgy be vagyok hálózva a gondoskodásoddal, mint valami ragacsos pókhálóval. A gyerekek már felnőttek, senki senkinek nem tartozik semmivel.
– Van valakid? – kérdezte halkan.
– És ha lenne, akkor mi van? Egy éve úgy pörgök, mint tetű a fésűn. Azt hittem, csak kis kaland, de nem az. Igen, van valaki, és? Vele boldog vagyok! Ő nem tapad rám, mint te. Tiszta tűz az a nő, nem ilyen… ragacs. Na, ne bőgj már, a lakásra nem tartok igényt.
– Imre Kovács… ez hogy történhetett? – suttogta.
Valódi, jeges félelem szorította a torkát. Igyekezett tartani magát, mintha nem hatna rá, amit hall, de a mellkasát úgy szaggatta a fájdalom, hogy a könnyei hangtalanul, megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán. Tényleg ezt mondja neki az a férfi, akit egész életében istenített?
– Óóó… – ordított fel a férfi, a fejéhez kapva. – Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést? Elválok!
Ahogy bevágódott mögötte az ajtó, az asszony üres tekintettel a semmibe nézett, az ablak felé. Ez a mondat úgy vágta fejbe, mintha bunkóval sújtották volna agyon. Tamara Budai elkezdte rendbe rakni a szobát, automata üzemmódban, szinte tudat nélkül szedegetve össze a szétdobált dolgokat. Kézbe vette a telefonját, aztán visszatette. Bekapott pár csepp nyugtatót, lefeküdt, hátha sikerül elaludnia. A szíve úgy dörömbölt, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, és amikor mégis elszenderedett, ragacsos, lidérces rémálmokba zuhant.
Reggel úgy kelt fel, mintha végigverték volna. Alig bírta összeszedni magát, hogy elinduljon dolgozni. Minden porcikája tiltakozott, az agya pedig kétségbeesetten kapaszkodott az utolsó reménybe: ez csak valami rémálom. Mindjárt felriad, és ott lesz mellette Imre Kovács. Minden ugyanúgy, mint régen. Csak viccelt. Túl messzire ment egy ostoba tréfával.
Boglárka Fehér több mint harminc éve élt a férjével. Úgy gondolta, átlagos házasság az övék – pontosabban, ő szentül hitte, hogy náluk minden jobban működik, mint másoknál. Félretolta a saját vágyait, eldugta őket valahová jó mélyre, és teljesen feloldódott a férjében meg a gyerekeiben. Azt hitte, hogy ezt a szeretetet, ezt a gondoskodást majd egyszer értékelni fogják.
Persze, az esküvő után néha még feltámadt benne a lázadás: próbált volna nemet mondani, vitatkozni, határt húzni. De elég volt annyit megjegyeznie Zsuzsanna Tóthnak, hogy Imre Kovács keveset keres, vagy hogy megint nem segít semmiben, a férfi meg csak a hasát sütteti, az anyja azonnal a vejét védte, karddal-pajzzsal:
– Miért piszkálod a férjedet? Ő a férfi, tehát ő a családfő. Nem az ő dolga mosogatni. Azt akarod, hogy otthagyjon?
– Anya, én kimerültem. Ő semmit nem akar csinálni.
– És te mit tettél azért, hogy akarjon? Mosolyogj rá kedvesen, legyél csendes, visszafogott, semmit ne követelj tőle, és majd ő magától mindent megcsinál, ordibálás nélkül, cirkusz nélkül. Vagy már elfelejtetted, hogy két gyereketek van? Árva gyerekeket akarsz nevelni?
Valamiért ez az anyai „recept” sehogy sem akart működni. Boglárka Fehér mindig mindent megbocsátott Imre Kovácsnak, alkalmazkodott, nyugtatgatta, óvta. A harmadik gyerekévé vált: elkényeztetett, hisztis kiskirály lett belőle. Csakhogy a gondoskodás, a törődés, amit ő adott, soha nem tért vissza felé ugyanilyen formában. Őrá már nem jutott se ennyi figyelem, se ennyi szeretet.
Még az anyósa is, aki az elejétől fogva ellenségesen méregette, később mintha megszokta volna ezt a puhány menyet. Idővel már nem támadta, inkább csóválta a fejét. Nőként, feleségként volt benne némi szánalom is iránta. Sóhajtozva rázta a fejét, és szemrehányó hangon mondogatta:
– Imre Kovács, túlságosan elkényezteted. Nem szabad így bánni a férfiakkal, nem szabad.
– Fáradt szegény, és nekem meg igazán nem esik nehezemre – védekezett halkan.
– Ugyanúgy dolgozik, mint te. Csakhogy te utána még a gyerekek körül forogsz, meg viszed a háztartást is. Ő meg mit csinál? A kanapén hever, sörrel a kezében. Te meg még ki is szolgálod?
– Virág Simon, én szeretem kényeztetni. Nem nagy dolog ez nekem. Legalább neki én vagyok a napfény, a drága, az egyetlen.