Apa elvette az első lapot, végigfutotta a sorokat. Elfehéredett az arca.
– Honnan szerezted ezt?
– Nem ez a lényeg. Az számít, hogy most már tisztán látjátok, ki is valójában az a lányotok, akinek lakást vettetek, és most épp autót készültök venni.
Anyu a második oldalt olvasta, a szeme egyre tágabbra nyílt.
– Ezt egyszerűen nem írhatta le! Ez hamisítvány!
– Anyu, ott vannak a fotói, a beszélgetések helymeghatározással. Ha akarod, lépj be a saját fiókjába, és nézd meg magad.
Apa tovább olvasott, a keze reszketett.
– „A szüleim hiszékeny idióták”… „Ibolya Horváth majd oldja meg magának, nekem meg minden jár”… Istenem…
– Mit akarsz ezzel elérni, Ibolya Horváth?
– Igazságot, apa. Emlékszel, mit vágtál a fejemhez két éve? „Ne nagyon reménykedj.” Na, most mondd ezt neki.
Anyu a kinyomtatott lapok fölött sírt.
– Fogalmunk sem volt… Azt hittük, csak fiatal, tapasztalatlan…
– Én meg az ő korában mi voltam, öreg és bölcs? Nem. Ti választottatok magatoknak egy kedvencet. És most megkaptátok, amit ezért cserébe jár.
Apa nagyot sóhajtva visszaroskadt a karosszékbe.
– Szóval el akarja adni a nyaralót… Amit még meg sem vettünk…
– Igen. A ti pénzeteken akar Európába menni, aztán majd hazajön újabb ajándékokért.
Egy hét múlva Maja Tóth a lehető legkellemetlenebb módon tudta meg, hogy elvágták a pénzcsapját: nem ment át a bankkártyája a butikban. Hisztéria, telefonhívások a szülőknek, fenyegetőzés, könnyek – semmi nem használt.
– A felnőtt lányoknak ideje megtanulniuk eltartani magukat – mondta ridegen az apja, majd bontotta a vonalat.
Maja Tóth idegesen rohangált, próbált állást találni, de kapcsolatok és gyakorlat nélkül ez szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult. Végül egy kozmetikai üzletben kötött ki eladóként, éhbérért.
Eltelt nyolc hónap. Ibolya Horváth már a második ékszerüzletét nyitotta, és épp a saját lakásába költözött át, amikor megszólalt a csengő.
Az ajtóban Maja Tóth állt – lesoványodva, tompa tekintettel, olcsó dzsekiben. Gyűrött szatyor lógott a kezében.
– Szia, nővérkém.
– Mi történt?
– Kiraktak a lakásból. Nem fizettem a rezsit, úgy voltam vele, hogy majd kisegítenek a szüleink…
– És?
– Közölték velem: „Ne nagyon reménykedj.”
Ibolya Horváth szája sarkában akaratlanul is megjelent egy fanyar mosoly.
– Nálad aludhatnék? Csak egy-két éjszakára…