— Oleg, Vika, pakoljatok! Azonnal elmegyünk innen!
— Mama, várj — állt fel Oleg. — Hiszen elvállalták, hogy segítenek. Ez jó ajánlat.
— Ajánlat! — köpött vissza az asszony. — Alamizsna ez! Kolduspénz!
— Nem, mama. Ez segítség. Normális segítség.
— Te az ő oldalukon állsz? — remegett az anyós hangja. — A saját anyád ellen?
— A saját családom oldalán állok — mondta fáradtan Oleg. — Gondoskodnom kell a feleségemről és a gyerekeimről. Lena és András igazat mondanak — nekem kell megoldanom a gondjaimat. Én vagyok a családfő.
Tamara Ivanovna hidegen végignézett rajta, majd szemrebbenés nélkül kiviharzott, úgy csapva be maga mögött az ajtót, hogy az visszhangzott az egész házban.
Vika felsóhajtott, de már nem bánatból, inkább megkönnyebbülten. A gyerekek megmozdultak, érzékelték, hogy a feszültség oldódik. Oleg a kanapéra rogyott, arcát a tenyerébe temette.
— Sajnálom — mormogta. — Az egész cirkusz miatt.
— Ugyan — veregette meg a vállát András. — A lényeg, hogy tisztáztuk a dolgokat.
Lena az ablakhoz lépett. Az eső elállt, a házak fölött halvány napfény tört át. A belső udvar tele pocsolyákkal, a nedves fákból gőz szállt fel. Valahol lent a házmester megint seprűt ragadott, kitartóan, szorgalmasan.
— Lena — szólította meg András.
Visszafordult. A férje úgy nézett rá, mintha most látna először.
— Ügyesen kezelted — mondta.
— Csak megvédtem, ami az enyém — vont vállat Lena.
— Ami a miénk — pontosított András. — A miénk.
Oleg és Vika elkezdtek pakolni. A gyerekek vidáman cipelték a táskákat, mintha új kaland várna rájuk. Lena kiment a konyhába, főzött magának egy kávét. Leült ahhoz az asztalhoz, amelynél egykor a szülei reggeliztek, ahol ő a leckéket írta, ahol András megkérte a kezét.
Csend telepedett.
András megjelent az ajtóban, leült vele szemben.
— Kemény voltál — mondta.
— Másként nem lehetett. Egyébként bedaráltak volna minket.
A férfi bólintott, a csészéjébe meredve.
— Tudod… anya valóban miattunk adta el a lakását.
— Tudom — Lena átnyúlt az asztalon, megfogta a kezét. — Az ő döntése volt. Szabad akaratából. De ez nem jelenti, hogy nekünk kell egész életünkben törlesztenünk.
— És Oleg?
— Oleg megoldja. Beleegyezett, ugye? Ez azt jelenti, hogy megérti.
Az előszobából hangok jöttek — Olegék búcsúztak, köszönetet mondtak, megígérték, hogy jelznek, ha találnak lakást. A gyerekek zsibongtak, Vika szipogott, Oleg motyogott valamit. Aztán becsukódott az ajtó, és csend lett.
Lena felállt, az ablakhoz lépett. A nap áttört a felhőkön, szivárványos fényt szórt a pocsolyákra. A házmester eltűnt valahol. A levelek újra szétszóródtak az aszfalton, de már nem számított. Újra összegyűlnek, és ő majd ismét összesepri — mert így megy ez.
Eszébe jutott, ahogy anyja állt ennél az ablaknál az utolsó őszében, nézte az udvart, a fákat, az esőt. Az apja is eszébe ötlött, aki mindig azt mondta: „Az otthon nem a falak. Az otthon az, amit hajlandó vagy megvédeni.”
Ő megvédte.
András mögé lépett, átölelte a derekát, az állát a vállára hajtotta.
Ott álltak az ablaknál, összebújva, és nézték, ahogy az ősz szétszórja a leveleket az udvaron, ahogy a város a maga hétköznapi életét éli, ahogy a szemközti ablakokban felgyúlnak a fények. Valahol máshol is történtek drámák, veszekedések, győzelmek. Valaki éppen megvédte a határait, valaki feladta, valaki kompromisszumot keresett.