„Kirúglak, te alkalmatlan!” — üvöltötte a főnök. Egy szempillantás múlva belépett a tulajdonos, átkarolta Szófiát, és higgadtan intett: „Drágám, induljunk haza.”
Az iroda levegője olyan feszültté vált, hogy szinte kézzel lehetett volna fogni. A drága, enyhén tolakodó parfüm aromája ült a térben. Szófia Artyom Igorjevics irodavezetővel szemben ült, érezve, ahogy a csend pillanatról pillanatra nyomasztóbbá válik.
– Szófia – szólalt meg végül a férfi; halk, egyenletes hangja élesebben vágott bele a terembe, mint bármilyen dühkitörés. – Csalódnom kellett önben. Mélyen csalódtam.
Lassú, színpadias szünetet tartott, miközben átlapozott néhány oldalt a nála lévő dossziéból.
– Egész hónapban figyeltem a munkáját. És arra a megállapításra jutottam: az eredmény korántsem felel meg az elvárásoknak. Sőt, veszélyezteti a kapcsolatunkat egy kiemelt partnerrel.
Szófia nem nézett le. A férfi gondosan ápolt kézfejét, a tökéletesen vasalt ingmandzsettát és a lámpafényben felvillanó drága órát figyelte. Belül valami megkeményedett benne — nem a félelemtől, hanem hideg, megfontolt nyugalomtól.
– Nem értem teljesen, Artyom Igorjevics — hallotta saját hangját tisztán. — Az adatokat többször is ellenőriztem. Minden számhoz megvannak a források.
– Csak számok? – kuncogott gúnyosan a férfi, melegségtelenül. – Drágám, itt többről van szó, mint a számokról. A hozzáállásról. A szemléletről. Hiányzik önből a stratégiai gondolkodás. Elvész a részletekben, miközben a lényegről megfeledkezik.
Egyetlen gesztussal félretolta a dossziét, mintha piszkos tárgy lenne.
– Az „Alfa” képviselője éppen most hívott. Rendkívül elégedetlenek az ön által javasolt feltételekkel. Dilettánsnak találták.
Ez váratlan fordulat volt. Szófia jól ismerte a saját munkáját. A számításai nemcsak helyesek voltak — kiválóak. Tehát valami eltolódás történt az ő asztala és a partner asztala között. Vagy valaki „korrigált” valamit.
– Sajnos — folytatta Artyom Igorjevics, szomorkás fejrázással, mintha egy elkerülhetetlen döntést közölne — kénytelen vagyok megszüntetni az együttműködésünket. Az ön elképzelései nem illeszkednek az osztályunk fejlődési irányához. Biztos vagyok benne, hogy talál majd magának valamilyen… intimebb léptékű projektet.
Markolta meg a tollát, ezzel jelezve a beszélgetés végét. Testtartása, tekintete és a némán ülő várakozás mind azt mutatta, hogy élvezi a pillanatot: a teljes hatalom érzését.
Szófia lassan felállt. Nem kezdett magyarázkodni, nem vitázott. Gondosan összeszedte holmiját: jegyzetfüzetét, néhány könyvet, a kicsi, kaktuszos vázát, amely már átvészelte a hasonló jeleneteket az asztalon. Minden mozdulata kiszámított és nyugodt volt.
Ekkor az irodaajtó hang nélkül, simán kinyílt.
Artyom Igorjevics rándult egyet és ingerülten fölnézett, de a düh, ami már száján volt, elakadt. Arca, amely egy pillanattal korábban fölényes önbizalmat sugárzott, lassan hamuszürkévé vált.
Az ajtóban Márk állt. Szófia férje. És az a személy, akinek a neve ott ragyogott az épület bejáratánál — a vállalat tulajdonosáé.
Márk egyetlen pillantással felmérte a helyzetet: Szófia táskájával a kezében, a főnök pedig megrendülten, a kinyitott dosszié az asztalon.
– Drágám, mennünk kell — szólt halkan Márk, odalépett Szófiához, és átvette tőle a nehéz táskát. Érintése a könyökön könnyed és támogató volt.
– Márk… Alekszandrovics… — a megszólítás rekedt suttogásként hagyta el Artyom Igorjevics ajkát. Feltápászkodott, kapaszkodva az asztal peremébe. – Én… mi… épp most zártuk a negyedéves projektmegbeszélést…
– Látom — fordult felé Márk, arca érzelemmentes maradt. – És látom a megbeszélés eredményét is. A feleségem éppen összepakol. Ez az új HR-stratégia része? Feladatokat kiosztani, majd megbeszélni a bukásukat anélkül, hogy valaha is megpróbálnák megérteni a lényeget?