Ettől mintha csak még inkább vérszemet kapott volna: Zoltánnak láthatóan kellett a nézőközönség.
— Tessék, lehet gyönyörködni! — üvöltötte, úgy, hogy a lépcsőházban visszhangzott a hangja. — Ilyen az én feleségem! Éjszaka esik haza, hullafáradtan, aztán előadja, hogy dolgozott. Ugyan már, kinek kellenél te azzal a vidéki papíroddal? Ülsz abban az irodában, tologatod az aktákat egyik kupacból a másikba, itthon meg minden szalad!
Lilla nem sietett. Csendben kibújt a cipőjéből, felakasztotta a kabátját, aztán lassan megfordult. Egyenesen a férje szemébe nézett. Nem remegett, nem sütötte le a tekintetét, nem próbált mentegetőzni. A pillantásában már nem félelem volt, hanem valami hideg, kemény nyugalom.
— Zoltán — szólalt meg halkan. — Most éppen a szomszédok előtt ordítasz velem. Anyám előtt alázol meg. Összetörted azt a csészét, amit ő vett nekem. Semmirevalónak nevezel. Tudod, én mit gondolok? Azt, hogy rettegsz. Attól félsz, hogy megtudom rólad azt, amit te már régóta tudsz magadról. Csakhogy én már tudom. Holnap pedig beszélni fogunk róla.
Azzal bement a nappaliba, és becsukta maga mögött az ajtót. Zoltán még kiabált utána valamit, de a szavak összefolytak, értelmetlen zajjá váltak. Lilla leült a kanapéra, elővette a telefonját, és megnyitotta azt a fényképet, amelyet Réka küldött neki néhány nappal korábban. A képen Zoltán garázsa látszott. Ugyanaz a garázs, ahová a férje soha senkit nem engedett be, és amelyről mindig azt mondogatta, hogy csak szerszámok meg haszontalan kacatok vannak benne. Lilla az előző héten, amikor Zoltán nem volt otthon, először nézett be oda. És ott találta meg azt, ami végleg lezárta benne az utolsó kételyt is.
A garázs egyik sarkában egy láda állt, tele otthonról küldött befőttekkel: savanyúságos üvegekkel, lekvárokkal, házi húskonzervekkel. A tetején egy kézzel írt levél hevert. A borítékon feladóként ez állt: Heves megye, Ostoros, Pavlova Erika. A levélben néhány egyszerű sor: „Zolikám, ne felejtsd el, honnan jöttél. Anyád szeret. Várlak haza, legalább egy napra.”
Lilla újra és újra elolvasta azt a levelet, és közben a fejében visszhangoztak Zoltán korábbi szavai: „ostoba falusi”, „a diplomád fabatkát sem ér”, „parasztlány”. Ezt üvöltötte neki éveken át, miközben valójában saját magát gyalázta. Azt a fiút, aki egy Eger környéki faluból került Miskolcra, vásárolt magának egy hamis diplomát, és azóta is egész életében olyasvalakinek próbálta mutatni magát, aki soha nem volt.
Lilla azon az estén mégsem rendezett jelenetet. Nem csapta a levelet Zoltán arcába, nem kérte számon, nem kezdett vitát. Ehelyett még nagyobb erővel vetette bele magát a munkába. Az új részleg teljes figyelmet kívánt, és ő megadta neki. Tárgyalásokra járt, egyeztetéseket vezetett, elküldte azokat, akik csak hátráltatták a csapatot, és új embereket vett fel a helyükre. Késő este ért haza, szinte belezuhant az ágyba, hajnal előtt pedig már talpon volt. Az édesanyja figyelte őt, néha aggódva csóválta a fejét, de nem kérdezősködött. Érezte, hogy a lánya készül valamire, és tudta, most nem szabad útjába állnia.
Zoltán közben napról napra feszültebbé vált. Látta, hogy Lilla megváltozott. Többé nem sírt, nem könyörgött bocsánatért, nem igyekezett kitalálni a gondolatait, és nem hajtotta le a fejét, ha ő felemelte a hangját. Mintha valahol messze járna, egy saját, külön életben, ahová Zoltánnak már nem volt belépése. Ez őrületbe kergette. Megszokta, hogy Lilla az övé: a tulajdona, a bűnbakja, az a nő, akin levezetheti minden kudarcát és dühét. Most viszont Lilla kicsúszott a kezéből, és ő hiába markolt utána, nem tudta visszarántani.
Egyik este aztán újabb féltékenységi roham tört rá. Lilla éppen hazaért a munkából. Fáradt volt, de elégedett: aznap sikerült lezárnia egy fontos szerződést, Levente pedig külön üzenetben köszönte meg neki a munkáját. A fürdőszobában állt, az arcát mosta, amikor Zoltán berontott, és durván megragadta a vállát.
— Hol voltál? — ordította. — Ötször hívtalak! Egyszer sem vetted fel!
— Tárgyaláson voltam — felelte Lilla, miközben nyugodtan megtörölte az arcát a törölközővel. — Tudod jól, hogy fut a projektem.
— Projekt! — Zoltán gúnyosan elhúzta a száját. — Ismerem én az ilyen projektjeidet. Kavarod a szálakat a pasijaiddal, nekem meg meséket adsz be. Azt hiszed, vak vagyok? Azt gondolod, nem látom, milyen boldogan jössz haza mostanában?
— Zoltán, hagyd abba — mondta Lilla, és ki akart lépni a fürdőből, de a férje elállta az útját.
— Nem, most itt maradsz. Magyarázd el szépen, miféle munka az, amitől úgy ragyogsz, mint egy feldíszített karácsonyfa. Talán szeretőd van? Vagy már a válást intézed, hogy hozzá költözhess?
Lilla hosszan nézte őt. És hirtelen, minden keserűség ellenére, majdnem nevethetnékje támadt. Eszébe jutott az a vidéki lány, aki egyetlen bőrönddel és a tanítóképző kitüntetéses oklevelével érkezett Miskolcra. Eszébe jutott, mennyit sírt éjszakánként a magánytól. Hogyan találkozott egy jóképű fiúval, és hogyan hitte el minden szavát. Hogyan tűrte éveken át a megaláztatásokat, mert azt gondolta, talán a házasság ilyen, talán neki kell jobban alkalmazkodnia. Most pedig ugyanaz a lány ott állt a férje előtt, és már semmit nem érzett iránta, csak megvetést.
— Nincs szeretőm — mondta egyenletes hangon. — Munkám van. Holnap pedig fontos napom lesz. Ha akarod, gyere el. Bejelentés lesz.
Zoltán szeme összeszűkült.
— Miféle bejelentés?
— Gyere el, és megtudod.
Másnap a cég központi irodájában kisebb értekezletet hívtak össze. Levente összeállította a teljes csapatot, majd bejelentette, hogy Lillát nevezik ki a részleg igazgatójává. Beszélt az eredményeiről, arról, hogyan húzta ki a veszteséges területet a válságból, milyen pontosan és következetesen dolgozott, és mennyire megbízhatóan vitte végig azt, amit mások már régen feladtak volna.
— És van itt még valami, amit különösen fontosnak tartok — tette hozzá Levente. — Lilla nem kivételezett háttérből érkezett. Vidékről jött, nem valamelyik felkapott fővárosi egyetemről, hanem egy egyszerűbb intézményből. Mégis bebizonyította, hogy a valódi tudás, a szorgalom és a becsülettel megszerzett diploma többet ér bármilyen kapcsolatrendszernél vagy üres címnél.
Lilla ott állt az emberek előtt, és látta a kollégái arcán a meglepetést, az örömöt, a tiszteletet. Látta Rékát is, aki szélesen mosolygott, és titokban feltartotta a hüvelykujját. És látta Zoltánt. A férje az ajtó mellett álldogált gyűrött zakóban, az arca pedig Levente minden egyes mondatával egyre jobban megnyúlt. Azért jött, hogy nyilvánosan helyretegye a feleségét, ehelyett végignézhette a győzelmét.
Az értekezlet után szerény fogadást tartottak. Lilla sorra fogadta a gratulációkat, mosolygott, koccintott a munkatársaival, és először hosszú idő után nem szégyellte magát semmiért. Zoltán akkor lépett oda hozzá, amikor egy pillanatra magára maradt.
— Na, most elégedett vagy? — sziszegte. — Mindenki előtt megszégyenítettél. Vissza kellett volna utasítanod ezt a pozíciót. Ugyan kinek kellesz te abban a részlegben? Egy hónap múlva bezárják az egészet, téged meg szégyenszemre kirúgnak.
— Tévedsz — válaszolta Lilla nyugodtan. — A részleg már nyereséges. Én pedig igazgató lettem. A fizetésem háromszorosa a tiédnek, és szolgálati lakás is jár hozzá. De nem ezért hívtalak ide.
Kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy mappát, és Zoltán kezébe adta. A mappában kinyomtatott lapok sorakoztak: a férfi üzenetváltásai a szeretőjével, a hamis diploma másolata, a garázsban talált levél fényképe, valamint az édesanyja ostorosi címe.
Zoltán elsápadt. Kapkodva lapozta át az iratokat, az arca pillanatok alatt váltott dühből rémületbe.
— Honnan szerezted ezt? — préselte ki magából.
— Nem ez a lényeg — mondta Lilla. — Hanem az, hogy te csaló vagy, Zoltán. Egész életedben rejtegetted, ki vagy valójában. Szégyellted az anyádat, aki felnevelt. Lenézted azt a falut, ahonnan származol. Pénzért szereztél papírt, aztán előadtad a művelt, nagyvárosi férfit. Közben belül üres maradtál. És erről még senkinek sem beszéltem. El tudod képzelni, mi történik, ha a kollégáid megtudják az igazságot?