Réka azok közé az emberek közé tartozott, akiknek nem lehetett hazudni. Egyetlen pillantásból meglátta a szem alatti árkokat, az összeszorított szájat, azt az üresbe meredő tekintetet, amely mögött valami nagyon nincs rendben.
— Lilla, mi történt veled? — kérdezte, amint félrehúzódtak a folyosó ablakához. — Úgy nézel ki, mintha nem is te lennél.
Lilla először nem válaszolt. Aztán maga sem értette, miért, elővette a telefonját, megkereste az előző esti felvételt, és odaadta Rékának, hogy hallgassa meg. A barátnője csendben figyelt, de az arca közben egyre keményebb lett: a döbbenetet előbb értetlenség, majd leplezetlen undor váltotta fel.
— Ez tényleg a férjed hangja? — kérdezte végül halkan. — Lilla, ez már nem egyszerű veszekedés. Ez megalázás, lelki bántalmazás. Ráadásul az anyád előtt? Felfogod, hogy ez az ember módszeresen rombol téged? Ez tiszta abúzus. Gázlángozás. Elhitette veled, hogy benned van a hiba, miközben ő viselkedik szörnyetegként.
— Nem tudom, Réka — suttogta Lilla. — Teljesen összekuszálódtam. Ott a hitel, a megszokás… Anya azt mondja, menjek el tőle.
— Hát persze, hogy menj! — Réka majdnem suttogva kiabált. — Okos vagy, szép vagy, a munkádban egyre feljebb jutsz, ez meg… nem is akarom minősíteni. Figyelj, tudod, hogy Levente keresett? Azt mondta, azonnal menj be hozzá. Szerintem fontos.
Levente, a cég vezérigazgatója, már várta az irodájában. Lilla igyekezett összeszedettnek látszani, amikor belépett, de a férfi nem vesztegette az időt udvariaskodásra.
— Lilla, gond van a Szentpéteri kapui kirendeltséggel — kezdte. — Tudod jól, hónapok óta nem hozzák a számokat, az ügyfelek sorra mennek el, a vezetők pedig egymás után adják be a felmondásukat. Olyan emberre van szükségem, aki kézbe veszi ezt a területet, és kihúzza a gödörből. Régóta figyelem a munkádat, és szerintem te vagy a legalkalmasabb erre. Ha megoldod — és én biztos vagyok benne, hogy meg fogod oldani —, a kirendeltségvezetői pozíció a tiéd. A fizetés természetesen ehhez igazodik. Mit szólsz?
Lilla nézte őt, és egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. Vezető. Saját kirendeltség. Felelősség, döntések, előrelépés. Ez olyan lehetőség volt, amelyről eddig még álmodni sem mert. Mintha valaki hirtelen papíron is kimondta volna: a diplomája nem értéktelen, az esze igenis számít, és a sokat gúnyolt „vidékies” tartása nem akadály, hanem erő.
— Elvállalom, Levente — felelte végül határozottan. — Mikor kell kezdenem?
— Tegnap — mosolyodott el a férfi. — A papírokat már előkészítik. De nem áltatlak: kemény lesz. Szinte mindennap át kell járnod a Szentpéteri kapuhoz, tárgyalások, nehéz ügyfelek, kezelhetetlen kollégák. Biztos, hogy bírod?
Lilla elmosolyodott, és saját bátorságán még ő maga is meglepődött.
— Én faluról jöttem. Nálunk nem szokás megijedni a munkától.
Levente felnevetett, majd átnyújtott neki egy vastag dossziét. Amikor Lilla kilépett az irodából, valami régen elfeledett érzés mozdult meg benne. Győzelem volt ez. Kicsi még, törékeny, egyelőre csak szerződésekben és táblázatokban létező — de akkor is győzelem.
Este hamarabb ért haza, mint Zoltán. Mónika vacsorát készített, aztán kettesben ültek le teázni. Lilla elővette az új csészét is: ugyanolyat vásárolt, mint amelyik előző este összetört, mégis egészen más érzés volt most abból inni. Zoltán késett, és ez most inkább megkönnyebbülést hozott. Mónika a szomszédokról beszélt, a kertről, arról, milyen nehéz lett a faluban a nyugdíjasoknak, Lilla pedig hallgatta, közben a saját gondolatai messze jártak. Különösnek tűnt az élet rendje: az ember, akit valaha szeretett, kínzóvá változott, a munka pedig, amelyet egykor átmeneti megoldásnak hitt, hirtelen ugródeszkává lett.
Zoltán későn jött meg, valamikor tizenegy körül. Lilla hallotta, ahogy a cipőjével csörömpöl az előszobában, majd azt is, ahogy egyenesen a háló felé megy, anélkül hogy benézne hozzájuk a nappaliba. Nem érdekelte. Hosszú hónapok óta először nem számított neki, merre járt, kivel volt, mit csinált. A gondolatai a kirendeltség körül forogtak. Lefekvés előtt kinyitotta a laptopját, és belemerült az anyagokba: értékesítési kimutatások, ügyféllisták, létszámadatok, belső jelentések sorakoztak előtte. A munka magába szippantotta, és csak éjjel egy körül csukta le a gépet, amikor már alig tudta nyitva tartani a szemét.
A következő napok teljesen új ritmusban teltek. Lilla kora reggel indult a Szentpéteri kapui kirendeltségre, és többnyire késő este esett haza. Beleásta magát az ügyekbe, megbeszéléseket tartott, átnézte az alkalmazotti állományt, új partnereket keresett, rendet próbált teremteni ott, ahol addig minden szétesőben volt. Pokolian fárasztó volt, de valamiért élvezte. Úgy érezte, végre valódi munkát végez, olyat, amelynek látható eredménye van.
Zoltán eleinte nem szólt semmit, de a hallgatása nem volt békés. Sűrű, feszült csend telepedett közéjük, mintha bármelyik pillanatban szikra pattanhatna ki belőle. Aztán elkezdődtek a beszólások. Hol mászkálsz ennyit? Miért nincs vacsora? Hogy nézel ki már megint, mint akit agyonhajszoltak? Lilla röviden felelt, nem magyarázkodott, és nem ment bele a vitákba. Ez Zoltánt még jobban feldühítette. Neki arra lett volna szüksége, hogy a felesége mentegetőzzön, sírjon, bocsánatot kérjen; attól érezte magát erősnek. Lilla azonban már nem adta meg neki ezt az örömöt. Egyszerűen a munkájába kapaszkodott, Zoltán pedig magára maradt a saját mérgével.
Egyik este Réka megkérte, hogy munka után üljenek be valahová. Egy apró kávézóban találkoztak az iroda közelében. Réka szokatlanul idegesnek látszott, miközben a cappuccinóját kavargatta.
— Lilla, megtudtam néhány dolgot a drága férjedről — kezdte óvatosan. — Kérlek, ne borulj ki rögtön. Először is: megbukott a céges minősítésen. A pletykák szerint nem kizárt, hogy hamarosan elküldik. Másodszor, és ez az érdekesebb: nincs is felsőfokú végzettsége.
— Hogyhogy nincs? — Lilla mozdulatlanná dermedt. — Azt mondta, rangos miskolci egyetemen végzett. Láttam a diplomáját.
— Hamis — hajolt közelebb Réka, és lehalkította a hangját. — Véletlenül beszéltem egy régi kolléganőjével, aki még előtted dolgozott vele. Röviden: megvette a papírt. Felvették ugyan, de a második év után kibukott. Aztán egy nagybátyja benyomta valami értékesítési állásba, a diplomát pedig ismerősökön keresztül szerezte. És még valami: nem is miskolci, Lilla. Egy Eger környéki kis faluból származik. Amikor Miskolcra költözött, felvette az anyja vezetéknevét, hogy senki ne tudjon utánanézni a múltjának. El tudod ezt hinni?
Lillának megszédült a feje. Egymás után villantak fel benne Zoltán mondatai: a lenéző megjegyzések a „falusiakról”, a gúnyolódás a diplomáján, a „vidéki királykisasszony” és a „paraszti ész” sértései. Eszébe jutott, hogyan beszélt azokról, akik nem a városban születtek, és milyen megvető pillantással mérte végig Mónikát. Most pedig ott állt előtte az igazság. Zoltán maga is faluról jött. Neki sem volt valódi diplomája. Egy szerepet játszó, rettegő csaló volt, aki mindennél jobban félt a lelepleződéstől, ezért taposta sárba azokat, akik a saját eredetére emlékeztették.
— Köszönöm, Réka — mondta Lilla, miközben felállt. — Fogalmad sincs, mennyit segítettél.
Nehéz szívvel utazott haza. A felismerés megérkezett, de nem megkönnyebbülést hozott először, hanem fájdalmat. Négy évet töltött egy olyan ember mellett, aki hazugságra és önutálatra építette fel az életét. Zoltán azért üvöltött vele, amit önmagában gyűlölt. Azért alázta Mónikát, mert szégyellte a saját anyját. Azért nevette ki Lilla tanulmányait, mert ő maga nem tudta befejezni az egyetemet. És mindvégig félelemben tartotta őt, hogy Lilla soha ne merjen felegyenesedni, és ne lássa meg, mi van a díszlet mögött.
Másnap Zoltán újabb jelenetet rendezett. Ezúttal az volt a bűne, hogy este nyolcig bent maradt a munkahelyén. A férje már a folyosón várta, arca vörös volt a dühtől, és azonnal rázúdította, hogy „ki tudja, merre kujtorog”, hogy biztosan „tart valakit a háta mögött”, és hogy „semmirevaló feleség”.
A szemközti lakás ajtaja résnyire kinyílt, és a szomszédasszony rémülten kikukucskált. Zoltán természetesen észrevette.