A tekintete azonban nem remegett meg: hideg volt, tárgyilagos, szinte közönyös.
— András, úgy látom, a feszültség egészen komoly emlékezetkiesést okozott nálad — mondta Nóra halkan, mégis olyan tisztán, hogy minden szava pengeként hasított a levegőbe. — Ezt a lakást én vettem, jóval azelőtt, hogy összeházasodtunk volna. Három éven át fizettem a hitelét, hétvégék nélkül dolgozva, sokszor éjszakába nyúlóan. A bútorok, a gépek, a falban lévő utolsó szög is az én pénzemből került ide. Te öt éve érkeztél meg ebbe az otthonba egy kopott bőrönddel. Két kinyúlt pulóver, egy dezodor és egy játékkonzol volt benne. És hidd el, pontosan ugyanekkora csomaggal is fogsz innen távozni.
— Ne fenyegess engem a papírjaiddal! — csuklott meg András hangja, s ettől azonnal elveszítette azt a magabiztos, fölényes pózt, amelyet eddig olyan görcsösen próbált fenntartani. Kihúzta magát, arca újra vörös foltokkal telt meg. — Öt éve vagyunk hivatalosan házasok! Ez közös vagyon! Én is tettem bele ebbe a lakásba! Segítettem a felújításnál! A törvény szerint ennek a fele engem illet!
— A jelenléteddel járultál hozzá, vagy azzal a ferdén felragasztott tapétával az előszobában? — Nóra száraz, keserű mosollyal húzta be a táska makacs cipzárját, majd a vállára emelte a pántot. — Holnap reggel keresni fog az ügyvédem. Pontosan huszonnégy órát kapsz. Holnap estig te és a „kifinomult” húgod eltűntök az én lakásomból, minden holmitokkal együtt. Azt is erősen ajánlom, hogy hívj profi takarítókat, és saját költségen hozasd olyan állapotba ezt a helyet, mintha semmi sem történt volna. Ha egyetlen karcolást találok bármelyik gépen, ha a parkettán égésnyom lesz, vagy ha itt marad ennek a lezüllött tanyának a bűze, kártérítési pert indítok ellened. És elhiheted, az utolsó forintig behajtom rajtad.
— Menj a pokolba, te rideg dög! — üvöltötte András, közben hátralépett a folyosóra, és szabaddá tette előtte az utat. — Azt hiszed, majd kapaszkodom beléd? Kinek kellesz te azzal a mániákus renddel, az örökös szabályaiddal meg azzal a jégcsap pofáddal? Dórával nélküled is remekül megleszünk. Találunk normális lakást, ahol senki nem fúrja az agyunkat!
— Akkor éljetek úgy — felelte Nóra teljes nyugalommal.
Kilépett az előszobába, felvette könnyű kasmírkabátját. Dóra eközben már visszamászott a nappaliban álló, sörrel átitatott, tönkretett világos kanapéra, méghozzá mocskos lábbal, és arcán diadalmas, pimasz vigyorral figyelte Nórát, mintha hirtelen ő lett volna a helyzet teljhatalmú úrnője. Nóra még egy futó pillantásra sem méltatta. Odalépett a bejárati ajtó melletti kis szekrényhez, kivette a táskájából a pótkulcscsomót, és fémesen csattanva ledobta az üveglapra.
— Élvezzétek a családi idillt ebben a disznóólban — vetette oda hátra sem fordulva, aztán határozott mozdulattal kinyitotta a zárat, és kilépett a lépcsőházba.
A súlyos fémajtó tompa, végleges dörrenéssel csukódott be mögötte. Mintha ezzel a hanggal egyszerre szakadt volna el mindattól, ami odabent maradt: a bűztől, a romhalmaztól, és attól az embertől, aki elárulta. A lépcsőház hűvös volt, nedves vakolat és por szaga lengte be, Nórának mégis úgy tűnt, ennél tisztább, szebb illatot soha életében nem érzett. Mélyen beszívta a levegőt, megigazította vállán a táskát, majd megnyomta a lift hívógombját. Szinte testi valójában érezte, ahogy egy hatalmas, fojtogató betontömb lezuhan a válláról.
Odabent, a feldúlt lakásban sűrű, ragacsos csend telepedett mindenre. Csak a konyhai falióra idegesítő, egyhangú ketyegése hallatszott, meg az ablak alatt elhaladó autók tompa zaja. András a folyosó közepén állt, mintha villám sújtotta volna. Üres tekintettel bámulta a felesége által hátrahagyott kulcsokat, amelyek tompán csillogtak a mennyezeti lámpa fényében. Az adrenalin, amely az elmúlt fél órában őrülten lüktetett az ereiben, és vakmerő, ostoba mondatokba hajszolta, gyorsan párologni kezdett belőle. A helyén hideg, szívó üresség maradt, és egyre növekvő, nyúlós félelem attól, ami ezután következik.
Lassan körbefuttatta a tekintetét a szétvert előszobán, az összefogdosott tükrökön, a mindenfelé szétszórt csikkeken, a letaposott, ragacsos padlón. A levegőben újult erővel csapta meg az idegen hányadék és a megsavanyodott alkohol undorító elegye. Olyan erősen öklendezni kezdett tőle, hogy a torkában keserű gombóc gyűlt.
— András, nem csinálnál nekem valami kaját? — hallatszott ekkor a nappaliból Dóra nyafogó, összefolyó hangja, amely szétszakította a csendet. — A srácokkal csak chipset meg ropit ettünk, a sörtől teljesen görcsöl a gyomrom. Ja, és cigi sincs már… Leszaladsz a sarokra, és hozol valami rendeset?
András lassan lehunyta a szemét. Zajosat fújt az orrán át, és ökölbe szorította a kezét olyan erősen, hogy rövid körmei fájdalmasan belevájtak a tenyerébe. Csak most, ennek az ocsmány, szétzilált kis világnak a közepén állva kezdte igazán, dermesztő tisztasággal felfogni, mi történt. Azért, hogy kiszolgálja részeg, önző, felelőtlen húga szeszélyeit, az imént saját kezével zúzta darabokra azt az életet, amely normális, kényelmes és biztonságos volt számára.
A taxi eközben finoman fékezett egy kivilágított, üvegfalú, négycsillagos szálloda előtt. Nóra kifizette a fuvart, felkapta az utazótáskáját, és határozott léptekkel belépett a tágas hallba. Odabent halk dzsessz szólt, a levegőt pedig drága enteriőrparfüm finom illata töltötte meg, szantálos és citrusos jegyekkel. Éles, szinte kegyetlen ellentéte volt annak a förtelmes bűznek, amely végleg beitta magát a valaha közösnek hitt otthon falai közé.
A bejelentkezés a recepción alig néhány percet vett igénybe. Nóra átvette a nehéz, műanyag kulcskártyát, felment a hetedik emeletre, és belépett a szobájába.
Bent tökéletes, már-már csengő tisztaság uralkodott. A hófehérre keményített ágyneműn egyetlen gyűrődés sem látszott. A fürdőszobában krómozott csaptelepek ragyogtak, a vastag függönyök pedig elzárták a város éjszakai nyugtalanságát. Nóra ledobta a táskáját a padra, levette a kasmírkabátját, majd úgy, ahogy volt, ruhástul leült a széles ágy szélére.
Arra számított, hogy most majd rátör a zokogás. Hogy a sértettség keserű görcse felkúszik a torkába, és elsiratja önmagát, az öt elpazarolt évet, a házasságot, amelyről azt hitte, megmenthető. De nem jött semmi ilyesmi. Belül csend volt. Ott, ahol korábban állandó aggodalom lüktetett Andrásért, a kapcsolatukért, a mesterségesen fenntartott otthon látszatáért, most végtelen, sima, jeges tó terült el.
Hirtelen fájdalmas pontossággal megértette: az elmúlt években nem élt, hanem ütközőpárnaként működött András gyermeteg önzése, a férfi tolakodó családja és a valóság között. Felfogott, tompított, elrendezett, eltakarított, elsimított mindent. Most azonban ez a mindent elnyelő szerep megszűnt. Végérvényesen.
Nóra levetkőzött, beállt a forró, erős vízsugarak alá, és hosszú perceken át dühösen dörzsölte a bőrét egy durva mosdószivaccsal. Mintha nemcsak a füstös lakás szagát akarta volna lemosni magáról, hanem András emlékének utolsó, láthatatlan rétegét is. Amikor kilépett a fürdőből, puha, fehér köntöst húzott magára, majd könnyű vacsorát és egy pohár jó száraz bort rendelt a szobába.
A panorámaablak melletti mély fotelbe kuporodott, és aprót kortyolt. A bor kellemesen végigégette a torkát. Másnap reggel felhívja az ügyvédjét, Gábort. A válás gyors lesz; nincs mit megosztaniuk. A házassági szerződés, amelyhez még az esküvő előtt ragaszkodott, biztosan védi az ingatlanát és a számláit. Nóra elmosolyodott, amikor meglátta saját halvány tükörképét a sötét üvegben. Szabad volt.
Ugyanekkor, a város másik végén, a feldúlt lakásban valóságos pokoljárás kezdődött.
— András, még sokáig szerencsétlenkedsz? Mindjárt megint kidobom a taccsot! — nyögte Dóra egyszerre panaszosan és követelőzőn, miközben átfordult a sörfoltos kanapén. — Hozz már nekem ásványvizet, olyan a szám, mintha valami beledöglött volna! És nyisd ki az ablakot is, itt nem lehet levegőt venni!
András a fürdőszoba közepén állt. Egy tekercs papírtörlőt és egy maró szagú tisztítószeres flakont szorongatott. Kezén Nóra otthagyott sárga gumikesztyűje feszült. Meredten nézte a mosdókagylót és a tükröt borító, rászáradt hányadékot, miközben a saját gyomra is fájdalmas görcsbe rándult az émelyítő látványtól. Minden mozdulat úgy nehezedett rá, mintha ólmot kötöttek volna a karjára.
Ahogy megpróbálta ledörzsölni a makacs koszt, akarata ellenére is eszébe jutott, hogyan sürgött-forgott Nóra minden hétvégén a lakásban. Könnyed mozdulatokkal tartotta fenn azt a makulátlan rendet, amelyet ő természetesnek vett, mintha magától keletkezne, mintha nem volna mögötte munka, idő és figyelem.
— Fogd be, Dóra! Egyszerűen csak fogd be! — ordított fel váratlanul, még saját magát is meglepve. A szennyes papírtörlőt dühösen a vizes padlóra hajította, majd szinte kirontott a fürdőből a folyosóra, zihálva, miközben letépte a kezéről a gyűlölt gumikesztyűket. — Van neked egyáltalán fogalmad róla, mit csináltál?
A hangja rekedten visszaverődött a falakról, ő pedig ökölbe szorított kézzel megállt a nappali ajtajában, és úgy meredt a húgára, mintha csak most látná először igazán.