A lakást a házasságunk idején vettük, ezért fele-fele arányban a miénk. A jelzáloghitelt, hála az égnek, már lezártuk. Ha Vivien vállalkozása tényleg beindul, és egy év múlva visszafizeti nekem a kölcsönt, a tulajdonrészed érintetlenül nálad marad. Ha viszont belebukik, akkor a lakás rád eső fele automatikusan az én kizárólagos tulajdonomba kerül. Ugyanez vonatkozik az autódra is, Márk. Az is az én nevemen lesz addig, amíg a fizetésedből vissza nem adod nekem azt a nyolcmillió forintot. Hiszen ti annyira biztosak vagytok a sikerben, nem igaz? Akkor nincs mitől tartani.
Márk arca látványosan elszíneződött. Előbb hamuszürkévé vált, aztán csúnya, vörös foltok lepték el.
— Te… te mégis miről beszélsz?! — pattant fel a székről. — Azt akarod, hogy a saját otthonomat tegyem zálogba?! Ráadásul a saját feleségemnek?! Teljesen elvette az eszedet a kapzsiság?
— Anyaként mondom, ez aljasság! — visította Mária, és akkorát csapott az asztalra, hogy megrezzentek a tányérok. — Nem bízni a tulajdon férjedben! Hogy merészelsz ilyen feltételeket szabni?
— Ne kiabáljatok már, meghallják a szomszédok… — motyogta megszokásból Gábor, de ekkorra már senki sem figyelt rá.
Vivien összehúzta magát a székén, mintha legszívesebben eltűnt volna az asztal alatt.
— Eszter, most komolyan, milyen zálogról beszélsz? — nyivákolta panaszos hangon. — Ez egy startup, bármi megtörténhet, vannak kockázatok… Mi van, ha nem jön össze? Akkor Márk az utcára kerül?
— Pontosan! — mordult fel Márk. — Az üzlet mindig kockázatos! Te meg rögtön ki akarsz semmizni!
Hidegen elmosolyodtam.
— Vagyis az én pénzemmel kockáztatni családi kötelesség, de amikor a kockázatért a saját vagyonoddal kellene felelősséget vállalnod, az már aljasság? — végignéztem ezen a felháborodott rokoni társaságon. — Érdekes számítási módszeretek van, mondhatom.
— Te egyszerűen nem akarsz segíteni nekünk! — üvöltötte Márk, teljesen kikelve magából. Az arcáról egy pillanat alatt lehullott az addigi nagyképű nyugalom, mint olcsó aranyozás arról az óráról, amely a csuklóján lötyögött. — Mindig is gyűlöltél minket! Mindig többnek hitted magad nálunk! Ha én nem vagyok, még mindig vénlányként ülnél a könyvelői táblázataid fölött!
Felálltam az asztaltól. A mozdulataim nyugodtak voltak, pedig belül szinte sistergett bennem az adrenalin.
— Akkor most nagyon figyeljetek rám — mondtam halkan. A hangomat egyetlen árnyalattal sem emeltem meg, mégis azonnal csend lett. — Ha már ma az őszinteség napját tartjuk, tegyük ki szépen az összes lapot az asztalra.
Odamentem a komódhoz, kihúztam a felső fiókot, és elővettem belőle egy vékony kartonmappát. Visszaléptem az asztalhoz, majd Márk elé dobtam.
— Ez meg mi? — kérdezte gyanakodva, de nem nyúlt hozzá.
— Ez, Márk, a hiteltörténeted — feleltem szinte lágyan. — Múlt pénteken nyitva hagytad a laptopodat az Ügyfélkapun. Én pedig, mint tudod, könyvelő vagyok. Szeretem a számokat. És képzeld, találtam ott néhány érdekes adatot.
Márk nagyot nyelt. Mária előrenyújtotta a nyakát, hogy belelásson a mappába.
— Például azt, hogy jelenleg három élő személyi kölcsönöd van, összesen nagyjából négymillió-nyolcszázezer forint értékben — folytattam, és figyeltem, ahogy Márk ujjpercei kifehérednek az asztal szélén. — Megnéztem a fizetési számlád kivonatait is. Kiderült, hogy azok a bizonyos „óriási bónuszok”, amelyekkel a barátaid és anyád előtt hencegtél, valójában a havi törlesztőrészletekre mennek el. És hogy mire vetted fel ezeket a kölcsönöket? Hadd meséljem el anyádnak is.
Mária felé fordultam.
— Az első hitelt a fia két évvel ezelőtt vette fel, Mária. Abból fizette ki Vivien adósságait, miután bedőlt az előző zseniális ötlete, a koreai kozmetikumok árusítása, amit három hónap után otthagyott. A második kölcsönből vették ezeket a „svájci” órákat, a márkás holmikat, és abból fizette ki az ön opatijai nyaralását is, mert Márk képtelen volt bevallani, hogy ő valójában csak egy teljesen átlagos középvezető.