— Eszterkém, te is beláthatnád, hogy ekkora összeget egyetlen ember kezében tartani egyszerűen ésszerűtlen — nyújtotta el a szavakat Vivien, miközben villájával ügyesen kihalászta a tálról a legnagyobb szelet füstölt halat. — Rokonok vagyunk. A családnak össze kell zárnia, főleg most, amikor minden ennyire bizonytalan.
A vasárnapi ebéd a férjemmel közös lakásunkban lassan átalakult valamivé, amit magamban csak „részvényesi közgyűlésnek” neveztem. Az összejövetel ürügye egy fél évvel korábbi esemény volt: a távoli nagynéném rám hagyott egy jó állapotú, kétszobás lakást egy régi, téglából épült társasházban. Egy hete lezárult az adásvétel, és a vételár szépen megérkezett a saját bankszámlámra. Úgy tűnt, ennek a pénznek az illata különösen messzire terjedt, mert a férjem rokonsága ijesztő gyorsasággal jelent meg a küszöbünkön.
Márk, a férjem, az asztalfőn trónolt. Frissen vasalt inget viselt, amelyet kifejezetten az ilyen „fontos” alkalmakra vett, a csuklóján pedig az az óra csillogott, amelyet ő svájcinak nevezett, noha valójában egy kínai webáruházból rendelte nagy kedvezménnyel. Márk szerette magát családfőként elképzelni. A poharában olcsó bort lötyögtetett olyan komótosan, mintha valami ritka, gyűjtőknek való bordeaux-i különlegesség lenne.
— Viviennek igaza van, Eszter — szólalt meg súlyosan, és a pohár pereme fölött rám nézett. — A pénznek dolgoznia kell. Ha csak ott hever a számlán, az gazdasági bűn. Ahogy Ákos Kiyosaki is mondja: az eszközöknek pénzáramot kell termelniük, nem pedig az inflációt etetniük. Már találtam is remek befektetési lehetőségeket. Először is Viviennek egy szépségszalont, az stabil bevétel lenne. Másodszor pedig nekem is ideje lenne lecserélni az autómat. Az ügyfelek első benyomás alapján ítélnek, a státuszhoz pedig jár egy terepjáró.
Kortyoltam egy keveset a teámból, és figyelmesen végigmértem a férjemet.
— Ákos Kiyosaki egyik cége kétezer-tizenkettőben csődöt jelentett, Márk — válaszoltam nyugodtan. — Te pedig tavaly a csúcson szálltál be a kriptóba, aztán egy hónapig tőlem kértél pénzt benzinre, mert az „eszközeid” hirtelen tökké változtak.
Márk félrenyelte a bort, köhögni kezdett, és a szalvétája mögé menekült. Vörös arccal pislogott, mint egy bagoly, amely épp most döbbent rá, hogy a zsákmányolt egér műanyagból van.
— Eszter, miféle hang ez? — lépett azonnal csatába az anyósom, Mária. A fia jobbján ült, méltóságteljesen, bordó, lurexszálas blúzában. — Anyaként mondom: ez nem családias viselkedés. Nálunk mindig közös volt a kassza. Ha valakihez befolyt valami, az mindenkinek befolyt. Férj és feleség egy egység, minden fele-fele arányban jár!
— A jog ezzel nem teljesen ért egyet, Mária — mosolyodtam el békésen, és levágtam magamnak egy darabka sajtot. — A magyar családjogi szabályok szerint az a vagyon, amelyet az egyik házastárs örökléssel vagy ajándékozással szerez, a különvagyonához tartozik. Vagyis Judit nagynéni hagyatékából nem lesz semmiféle „közös kassza”. Ez nem vélemény, hanem jogi tény.
Anyósom felháborodottan csapta szét a karját, és közben szerencsétlenül meglökte a könyökével a szószos edényt. A sötétbarna mártás bőkezűen végigfröccsent a blúza ujján. Kinyújtott kézzel dermedten ült, és olyan gyorsan vörösödött, mint a radiátoron felejtett kelt tészta.
Apósom, Gábor, aki addig csendben rágcsálta a salátát, riadtan sandított a feleségére, majd halkan motyogta:
— Mária, ne csináljunk ebből nagy ügyet, még meghallják. A szomszédok azt hiszik, veszekedünk.
— Hallgass, Gábor! — csattant fel Mária, miközben szalvétával itatta a mártást az ujjáról. — Itt a saját családját akarják egy fillér nélkül hagyni, te meg a szomszédokkal jössz!
Vivien, látva, hogy a nehéztüzérség akadozik, gyorsan felmérte a helyzetet, és úgy döntött, taktikát vált: mostantól a sajnálatra próbál hatni.