Az előszobában sült szalonna szaga keveredett az áporodott, mosdatlan testszaggal. A lábtörlőn sáros női csizmák hevertek hanyagul ledobva, a talpukról szürkés lé csorgott végig a járólapon. A konyha felől csámcsogás hallatszott, mögötte a bekapcsolva felejtett televízió tompa morajával.
Eszter lerúgta a cipőjét, felakasztotta a kabátját. A műszak után sajgott a lába, mintha ólmot kötöttek volna rá. Nem vágyott másra, csak egy bögre forró teára és néhány perc csendre.
A konyhában Lilla ült. A férje húga. Eszter köntösében.
Lilla darált húsos tésztát evett, méghozzá egyenesen a drága teflonserpenyőből. Fémvillával kaparta ki belőle a falatokat. A fém csikorgása a bevonaton úgy hasított Eszter fülébe, mintha valaki üveget karcolna.
— Szia — vetette oda Lilla teli szájjal, fel sem nézve rendesen.
Eszter megállt az ajtóban. Az asztalon ott állt az üres fazék, amelyben reggel még tele volt a leves. Mellette kibelezett sajtos csomagolás hevert, a mosogatóban pedig zsíros tányérokból emelkedett kisebb torony.
— Hol van a leves? — kérdezte Eszter feltűnően nyugodt hangon.
Lilla vállat vont.
— Megettük. Márk beugrott ebédelni, neki nagyon ízlett.
Eszter a hatalmas, ötliteres fazékra nézett.
— Öt liter? Egyetlen nap alatt?
— Hát én is ettem belőle. Márk meg vitt magával dobozban a munkahelyére. Most ezen mit kell fennakadni? Sajnálod a levest a saját férjedtől?
Lilla letette a villát. A serpenyő alján mély, fehér karcolások éktelenkedtek. Az az edény tizenhatezer forintba került.
Eszterben ekkor valami hangtalanul becsapódott. Hideg, súlyos zár kattant a mellkasában.
Odament a hűtőhöz, és kinyitotta. Belül kongott az ürességtől. Se joghurt, se csirkemell, se párizsi. Mindössze egy üveg olcsó mustár árválkodott a polcon.
— A fasírtok hová lettek? — kérdezte.
— Azokat már tegnap befejeztük. Eszter, most komolyan, mi ütött beléd? Éheznem kellett volna?
Eszter elővette a táskájából a blokkokat. Mindig félretette őket.
— Ebben a hónapban száznyolcvanezer forintot költöttem élelmiszerre.
Lilla látványosan megforgatta a szemét.
— Jaj, már megint kezdődik. A könyvelőnő előadása.
— Nyolc hónapja laksz itt. Nyolc teljes hónapja. Ezalatt egyetlen vekni kenyeret sem vettél.
— Munkát keresek! — csattant fel a sógornője.
— Te nem munkát keresel, hanem eltartót a társkeresőn. Közben pedig az én pénzemen zabálsz.
Eszter felemelte az üres serpenyőt, betette a mosogatóba, és megnyitotta rá a jéghideg vizet.
— Hé! Még nem fejeztem be! — háborodott fel Lilla.
— Számodra ennyi volt a vacsora. Nekem is. Takarodj ki a konyhából.
Lilla sértetten felhorkant. Lerángatta magáról Eszter köntösét, a székre hajította, aztán kivonult a nappaliba.
Eszter nem kezdett mosogatni. Töltött magának egy pohár vizet, egyetlen húzásra megitta, majd elővette a telefonját, és üzenetet írt a férjének.
„Menj be a boltba. Itthon nincs ennivaló.”
A válasz alig egy perc múlva megérkezett.
„Hulla vagyok. Rendelj valamit. Nálad van pénz.”
Eszter keserűen elmosolyodott. Pénze valóban volt. Csakhogy az a sajátja volt.
Este csapódott a bejárati ajtó. Márk érkezett meg.
— Eszter! Lesz vacsora?
Eszter a kanapén ült, laptop a térdén.
— Nincs mit enni — közölte.
Márk belépett a szobába. Cipőstül.
— Hogyhogy nincs? Tegnap még tele volt a hűtő.
— A húgod eltüntette. A te közreműködéseddel.
Márk nagyot sóhajtott, és úgy végighúzta a kezét az arcán, mintha láthatatlan port törölne le róla.
— Eszter, már megint ugyanaz a lemez. Lilla fiatal, gyors az anyagcseréje.
— Nem az anyagcseréje gyors, hanem a pofátlansága. Én fizetek havi százötvenkétezer forint lakáshitelt. Ez az én lakásom.
— Család vagyunk! — mordult fel Márk. — Én állom a rezsit!
— A rezsi huszonnégyezer. A kaja száznyolcvanezer. A húgod az elmúlt nyolc hónapban nagyjából egymillió-négyszáznegyvenezer forintomba került.
— Neked minden csak pénzben mérhető!
Márk sarkon fordult, és beviharzott a konyhába. Nemsokára edények csörömpölése hallatszott onnan.
— Eszter! — kiáltott ki. — Még tojás sincs!
— Tudom.
Márk vörös foltokkal az arcán tért vissza.
— Adj négyezer forintot, lemegyek gyrosért.
Eszter hosszasan nézte. Figyelmesen, idegenkedve, mintha most látná először igazán.
— A bankkártyád a zsebedben van.
— A kocsihitelre ment el mindenem. Tudod jól, fizetésig nullán vagyok.
— Akkor ma mindkettőtöknek böjtnap lesz.
Márk ököllel belevágott az ajtófélfába.
— Te most gúnyt űzöl belőlem? A húgom éhesen ül itt! Én is éhes vagyok!