Nem inogtak meg.
Az ülés lezárása után Andrea kinyomtatta a jegyzőkönyvet. Elém tette, én aláírtam. Utána László következett. Aztán Balázs. Péter pedig mellé csatolta a műszaki jelentést, minden időbélyeggel, belépési adattal és rendszereseménnyel együtt.
Néhány perccel később Gábor irodájában, a munkaállomás monitorán megjelent a szokásos rendszerszintű üzenet:
„A felhasználói fiókot a rendszergazda letiltotta.”
Saját szemével látta.
Én az ajtóban álltam. Nem sürgettem. Nem kiabáltam. Még csak nem is emeltem fel a hangomat.
Az íróasztalán három névjegykártyatartó sorakozott, mellettük egy drága toll, a cég logójával ellátott papírnehezék és egy halom prezentáció, amelyeken önhatalmúlag átírta a saját titulusát „operatív partnerre”. Korábban úgy tettem, mintha nem venném észre. Mindig akadt fontosabb dolog. Projektek, határidők, ügyfelek, válságok. És persze az a régi, rossz beidegződés, hogy mindent el kell simítani, mielőtt konfliktus lesz belőle.
Most viszont minden apró részlet bizonyítékká vált.
– Egy laptop miatt teszed tönkre a családunkat – mondta Gábor.
– Nem. A laptop csak megmutatta az egész rendszert.
– Miféle rendszert?
– A nyomást otthon. A nyomást az irodában. A munkatársakkal folytatott beszélgetéseidet a hátam mögött. A kísérletet, hogy zárt anyagokhoz férj hozzá. És a mai jelenetet Katalinnal.
A tenyerével rácsapott az asztalra. Nem igazán erősen. Inkább csak hangot akart adni a dühének.
– Ő egy idős asszony!
– Ő egy cselekvőképes felnőtt, aki a te belépőkártyáddal tartózkodott a cég területén.
– Be akarod perelni?
– Meg akarom védeni a társaságot.
– A társaság én is vagyok!
– Már nem.
Akkor értette meg.
Nem akkor, amikor a laptop a padlóra zuhant. Nem akkor, amikor Zoltán megállt az ajtóban. Nem akkor, amikor a jogász felolvasta a szerződés megfelelő pontját.
Ettől a két szótól fogta fel.
Már nem.
A telefonja rezegni kezdett. Egyszer. Aztán újra. Majd harmadszor is. Ránézett a kijelzőre, és hirtelen elfordította a fejét. Végül mégis megnyitotta az értesítést.
Levél érkezett a vállalati titkárságtól.
„Értesítés az opciós programban való részvétel megszüntetéséről.”
Közvetlenül utána a biztonsági részleg üzenete futott be.
„A hozzáférések zárolásra kerültek.”
A harmadik levél a HR-osztálytól jött.
„Határozat a munkavégzés alóli ideiglenes felmentésről a belső vizsgálat lezárásáig.”
Gábor lassan leereszkedett a székébe. Nem volt benne semmi színpadias. Egyszerűen csak kényelmetlenné vált állva maradnia.
– Eszter – szólalt meg, ezúttal már egészen más hangon. – Beszéljük ezt meg otthon.
– Ügyvédeken keresztül fogunk beszélni.
– Ezt most komolyan mondod?
– Igen.
– A férjed vagyok.
– Egyelőre igen. A válókeresetet külön fogom beadni.
Megpróbált elmosolyodni, de az arca nem engedelmeskedett neki.
– Szóval már mindent eldöntöttél.
– Te döntöttél reggel, amikor azt mondtad: „Anya összetörte azt a hülye laptopodat.” Csak nem értetted meg, hogy nem a laptop tört össze.
Erre nem volt válasza.
A folyosóról Katalin hangja szűrődött be. Zoltánnal vitatkozott. Csak mondatfoszlányokat lehetett kivenni.
– Én az igazgatóhelyettes anyja vagyok!
– Kérem, fáradjon a kijárat felé.
– Idős nő vagyok!
– Kérem, induljunk a kijárat felé.
Kiléptem hozzájuk.
Amint meglátott, kihúzta magát.
– Na, jól kiszórakoztad magad? Majd Gábor most megmutatja neked.
– Gábor többé nem igazgatóhelyettes.
Az arca megmerevedett.
– Mi?
– Felfüggesztették. Az opciós csomagját megszüntettük. A hozzáféréseit lezártuk. A megrongált eszköz miatt pedig kárigényt készítünk elő önnel szemben.
– Egy vacak gép miatt?
– Nem a gép miatt. A cselekedetek miatt. A gép csak segített rögzíteni őket.
Görcsösen rámarkolt a táskája pántjára.
– Ezt nem mered megtenni a családoddal.
– Az irodában nincs család. Itt beosztások vannak, céges vagyon, hozzáférési jogok és felelősség.
– Ugyan mi lennél te az én fiam nélkül?
A falon lévő cégtáblára néztem. CédrusSoft Kft. Alatta egy kisebb, fémből készült tábla állt: „Ügyvezető igazgató – Eszter.”
Nem dísznek volt ott. Nem hiúságból. Csak egy tényt közölt.
– Ügyvezető igazgató – feleltem.
Zoltán kinyitotta Katalin előtt a liftelőcsarnok felé vezető ajtót. Az asszony még mondani akart valamit, de ekkor Gábor kilépett az irodájából, egy kartondobozt tartva a kezében.
A dobozban a személyes holmijai voltak: két vezetéselméleti könyv, egy töltő, egy fejhallgató, egy fa telefontartó. Legfelül pedig ott feküdt az a bizonyos névjegykártyatartó, rajta az engedély nélkül megrendelt felirattal: „operatív partner”.
Katalin előbb a dobozra nézett. Aztán a fiára.
– Gábor?
Gábor nem nézett rá.
– Menjünk, anya.
A lift előtt még visszafordult felém.
– Ezt még meg fogod bánni.
– Minden igényt írásban kérek – mondtam.
A liftajtó összezárult előttük.
Visszamentem a tárgyalóba. Ugyanabba a helyiségbe. A törött darabok már eltűntek az asztalról. A biztonsági részleg egyik munkatársa egy tartalék gépet tett a helyükre. Balázs közben megnyitotta rajta a projekt-helyreállítási felületet.
– A kód sértetlen – közölte. – A repók tiszták. A kulcsokat újrageneráltuk. A szabadalmi anyagokat visszaállítottuk a tárhelyről. Gyakorlatilag csak a gépház ment tönkre, meg néhány munkaóra veszett el.
– Nem csak a gépház – válaszoltam.
Megértette. Nem kérdezett rá.
Estére megérkezett a külső jogász. Nyugodt, kimért férfi volt, keskeny iratdossziéval és azzal a szokással, hogy kizárólag rövid, pontos kérdéseket tett fel. Átnézte a felvételt, a hozzáférési naplókat, az igazgatósági ülés jegyzőkönyvét, az opciós megállapodást és a rongálásról készült jegyzőkönyvet.
– Az opciós ügyben erős az álláspontjuk – mondta végül. – A kárigény szintén jól alátámasztható. A munkajogi résznél viszont óvatosan kell eljárni: felfüggesztés, belső vizsgálat, írásbeli nyilatkozatkérés, határozat. Semmi fölösleges megfogalmazás.
– Nem lesz fölösleges megfogalmazás.
– Rendben. És a családjogi rész?
Elővettem egy másik mappát. Ebben a lakás iratainak másolatai voltak, a saját számláim banki kivonatai és a házasság felbontására vonatkozó kérelem tervezete.
– Külön kezeljük – mondtam. – A céghez semmi köze.
A jogász bólintott.
– Így helyes.
Este Gábor elküldte az első üzenetét.
„Le kellene nyugodnunk.”
Nem válaszoltam.
Egy perccel később jött a második.
„Anya nagyon rosszul van ettől.”
Arra sem reagáltam.
A harmadik üzenet már hosszabbnak indult, de csak ennyi látszott az előnézetben:
„Nem húzhatsz át így húsz évet.”
Néztem egy darabig a kijelzőt, aztán reggelig lenémítottam az értesítéseket. A számát még nem tiltottam le. Ahhoz túl korai volt. Az értesítéseket viszont igen.