— Az egészet azért rendezted így, hogy megalázz engem! Kihallgatást csináltál belőle!
— Kérdéseket tettem fel, mielőtt bárki elvárta volna tőlem, hogy lemondjak a megtakarításaimról — felelte Nóra higgadtan. — Ez nem kihallgatás. Ez a józan ész legalapvetőbb része.
— Te jéghideg vagy.
— Lehet. Viszont nem fogok elszegényedni mások döntései miatt.
Petra felkapta a táskáját.
— Benedek, indulunk!
A fiú szinte azonnal megjelent, hóna alatt a könyvével. Nórára pillantott, majd csendesen megszólalt:
— Köszönöm az almát.
— Szívesen.
Erzsébet nehézkesen feltápászkodott. Az ajtónál még visszafordult a fiához.
— András, kísérj ki minket.
András szó nélkül elindult az előszoba felé. Nóra a konyhában maradt. Esze ágában sem volt jelenetet rendezni az ajtóban. Néhány perc múlva becsukódott a bejárati ajtó. A férje egyedül tért vissza.
Az arcáról mindent le lehetett olvasni egyszerre: dühöt a húga miatt, szégyent az anyja előtt, ingerültséget Nóra iránt, és azt a félelmet is, hogy most már talán felelnie kell a saját szavaiért.
— Most elégedett vagy? — kérdezte.
Nóra összeszedte az asztalon maradt papírokat.
— Igen.
— Persze. Hiszen győztél.
— Én nem játszottam. A pénzemet védtem meg.
— Megtehetted volna kevésbé keményen is.
— Te pedig megtehetted volna, hogy nem ígéred oda a megtakarításaimat a megkérdezésem nélkül.
András leült vele szemben, és összekulcsolta a kezét.
— Nem tudtam Márkról.
— De a számlámról tudtál.
A férfi lesütötte a szemét.
— Azt hittem, megérted.
— Nem. Te abban bíztál, hogy ha hárman rám nehezedtek, engedni fogok.
András hallgatott. Nóra pontosan látta rajta, hogyan kutat valami olyan mondat után, amellyel visszaterelhetné a beszélgetést egy biztonságosabb mederbe. Csakhogy ilyen meder már nem létezett.
— András — szólalt meg Nóra nyugodt hangon —, nem ez az első alkalom, hogy a családod úgy próbál bánni az erőforrásaimmal, mintha közös tulajdon lenne. Korábban csak a hétvégéimről volt szó, utazásokról, ajándékokról, apró szívességekről. Most már a pénzemnél tartunk. A következő lépés a lakás lesz.
— Ne túlozz.
— Nem túlzok. Előre gondolkodom.
— Senki sem akarja elvenni a lakásodat.
— Ma még nem. Holnap Petra összeveszik Márkkal, aztán közli, hogy Benedekkel nincs hová mennie. Erzsébet majd felveti, hogy engedjük be őket hozzánk „csak átmenetileg”. Te azt mondod majd, hogy egy gyereket nem lehet fedél nélkül hagyni. És amikor nemet mondok, újra én leszek a szívtelen.
András hirtelen felkapta a fejét. Ez a mozdulat elárulta. Nóra összeszűkült szemmel nézett rá.
— Erről már beszéltetek?
— Nem.
— András.
A férfi félrenézett.
— Anya csak annyit mondott… hogy ha Petrának mégsem jön össze a lakás, akkor majd át lehet gondolni valamit.
Nóra halkan felnevetett. Nem jókedvében. Rövid, száraz nevetés volt.
— Na, most végre őszintévé vált a beszélgetés.
— Ez csak egy felvetés volt!
— A húgod nem fog az én lakásomban lakni. Se pár hétre, se őszig, se addig, amíg rendezi a dolgait Márkkal. Mindegy, te mit ígértél az anyádnak.
— Úgy beszélsz velem, mintha az ellenséged lennék.
— Ma nem férjként jöttél hozzám. Hanem valaki más érdekeinek képviselőjeként.
András megrándult a mondattól, de nem vitatkozott tovább.
Az éjszaka nyomasztóan telt. András bement aludni a szobába, Nóra pedig a konyhában maradt a laptopjával. Nem sírt, nem írt hosszú üzeneteket a barátnőinek, és nem keresgélt tanácsokat az interneten arról, hogyan kell beszélni egy férjjel, aki nem érti a határokat. Megnyitotta a banki alkalmazását, átnézte a hozzáférési beállításokat, jelszavakat cserélt, és leválasztotta az összes elmentett eszközt. Ezután elővette a lakással kapcsolatos iratok mappáját, és egy másik fiókba tette, kulcs mögé.
Reggel András feltűnően csendes volt. Kávét főzött, óvatosan mozgott a lakásban, mintha már nem is otthon lenne. Nóra elkészült a munkába, betette a táskájába az iratokat, majd az ajtónál még visszafordult.
— Ma este elhozod anyádtól a pótkulcsomat.
András összevonta a szemöldökét.
— Milyen kulcsot?
— Azt, amelyiket nála hagytad arra az esetre, ha elutaznánk.
— Az már régen volt.
— Akkor ma este visszahozod.
— Nóra, ugyan már, minek ez?
— Mert nem szeretném, hogy olyan embereknél legyen kulcs az én lakásomhoz, akik arról beszélgetnek, kit lehetne ide beköltöztetni.
András kinyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit. Estére a kulcs az asztalon feküdt. Nóra megnézte a kulcstartót, szó nélkül betette a fiókba, majd másnapra lakatost hívott. Nem azért, mert félt. Hanem mert a bizalmat nem szavakkal javítják meg. A zárakat kézzel cserélik.
A lakatos szombat reggel érkezett. András az előszobában állt, olyan komoran, mint egy viharfelhő.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Igen.
— De hát visszahoztam a kulcsot.
— Egyet hoztál vissza. Nem tudom, készült-e róla másolat.
— Az anyám nem tolvaj.
— Nem is ezt mondtam. Azt mondom, hogy nyugodtan akarok belépni a saját lakásomba.
A lakatos gyorsan dolgozott. A lépcsőházból beáramló nyári levegő forró por és fém szagát hozta magával. Amikor az új zár először kattant a helyére, Nóra nem megkönnyebbülést érzett, hanem egyenletes, tiszta elégedettséget. Olyasmit, amit akkor érez az ember, amikor nemcsak a lakásából zár ki illetékteleneket, hanem a saját életéből is.
Egy héttel később Petra ismét feltűnt. Ezúttal nem egyedül. Márkot is magával hozta.
Vasárnap délután érkeztek, előzetes szólás nélkül. Nóra éppen a párkányon sorakozó virágokat locsolta, András pedig a mosás után szétválogatta a ruháit. A csengő kitartóan szólt. Nóra az ajtóhoz ment, belenézett a kukucskálóba, és meglátta a sógornőjét. Mellette egy magas férfi állt fehér pólóban, napszemüveggel a fején.
— Nyisd ki — szólt ki András a szobából.
— Hozzám jöttek vagy hozzád?
András odalépett, belenézett a kukucskálóba, és elsötétült az arca.
— Petra az.
— Akkor beszélj vele a lépcsőházban.
— Nóra…
— Én nem hívtam be.
András résnyire nyitotta az ajtót, a láncot fennhagyva. Petra azonnal megpróbált bekukucskálni mellette.
— Beszélnünk kell.
— Kimegyek — mondta András.
— Ne, Nóra is hallgassa meg — szólt közbe Márk. A hangja lágy volt, túlságosan is lágy. — Felnőtt emberek vagyunk.
Nóra közelebb lépett az ajtóhoz.
— A felnőtt emberek előbb megbeszélik, mikor jönnek látogatóba.
Márk elmosolyodott.
— Maga nagyon elvhű.
— Kényelmes szó, ha valaki nem akarja kimondani azt, hogy „irányíthatatlan”.
Petra arca kipirult.
— Öt percet kérünk.
— Beszéljenek.
— Itt? — lepődött meg Márk.
— Pontosan itt.
A férfi levette a napszemüveget a fejéről, és a pólója nyakába akasztotta.
— Kellemetlenül alakult a helyzet. A papírok valóban az én nevemen voltak, de ez csak átmeneti állapot. Petrával közös életet tervezünk. Ő biztonságra vágyott.
— Az én pénzemből.
— Nem a maga pénzéből. A család segíthetett volna.
— A család már megnézte a saját zsebeit. Sok szó volt bennük, valódi készség annál kevesebb.
Márk szeme kissé összeszűkült. A mosolya elvékonyodott.
— Maga túl élesen ítél meg másokat.
— Én nem embereket ítélek meg. Hanem a módszert.
András némán állt mellette. Nóra látta rajta, mennyire kellemetlen neki az egész. Most azonban már nem sietett a húga védelmére.
— Rendben — mondta Márk. — Akkor mondok egy másik lehetőséget. Ne Petrának adja oda a pénzt. Adja nekem. Írásos elismervény ellenében.
Nóra egy pillanatig nem is válaszolt. Előbb Petrára nézett. Aztán Andrásra. Végül ismét Márkra.
— Magának?
— Igen. Írok róla papírt.
— És a fedezet?
— Miféle fedezet?
— A szokásos. Biztosíték arra, hogy visszafizeti. Van bármilyen vagyontárgya?
Márk arcáról eltűnt a mosoly.
— Gondolom, érti, hogy nem bankba jöttem.
— Pont ezért érdekel különösen, miért számít arra, hogy pénzt kap.
Petra egy lépéssel előrébb nyomult.
— Nóra, elég legyen abból, hogy nyomozónak képzeled magad!
— Petra, egy olyan férfit hoztál az ajtóm elé, aki azt javasolja, hogy a saját nevére vegye fel az én megtakarításaimat. Hidd el, még nagyon udvarias vagyok.
Márk röviden felnevetett.
— Világos. Magával nincs értelme beszélni.
— Végre valamiben egyetértünk.
Nóra nem csapta be az ajtót. Egyszerűen levette a láncot, elfordította a kulcsot, és hátralépett.
András kőkemény arccal állt az előszobában.
— Nem tudtam, hogy idejönnek.
— Elhiszem.
— Tényleg nem.
— Mondtam, hogy elhiszem.
A férfi figyelmesebben nézett rá. Napok óta először jelent meg a tekintetében valami, ami egyszerre emlékeztetett tiszteletre és bosszúságra.
— Te rögtön láttad, hogy valami nem stimmel?
— Azt láttam, hogy amikor valakik sürgetik a pénzt, és közben bűntudattal próbálnak nyomást gyakorolni, akkor nem segítség kell nekik. Hozzáférés kell.
— Én ezt nem vettem észre.
— Nem akartad észrevenni. A kettő között nagy különbség van.
Márk látogatása után minden elmozdult a helyéről. Erzsébet még aznap este felhívta a fiát, és sokáig beszélt vele. Nóra nem hallgatózott az ajtónál, de az anyósa hangja még a szobából is átszűrődött. Erzsébet Nórát ridegséggel vádolta, Petrát titkolózással, Márkot arcátlansággal, Andrást pedig gyengeséggel. A végére elfáradt, és sírni kezdett. András szürkés arccal tért vissza a konyhába.
— Anya azt mondta, Petra még mindig vele akar maradni.
— Ez Petra döntése.
— Márk zavaros alak.
— Igen.
— Valahogy meg kellene állítani.
— Nem pénzzel.
András leült.
— Nem tudom, hogyan beszéljek vele.
— Úgy, mint egy felnőttel. Nem megmenteni kell, nem fizetni helyette, nem fedezni. Csak megmondani neki: ha akarod, csináld, de a saját pénzedből és a saját kockázatodra.
A férfi hosszasan meredt az asztal lapjára.
— Én ezt nem tudom így.
— Akkor tanuld meg. Különben a családod mindig olyan helyzetbe visz majd, ahol te más tulajdonát ígéred oda.
Ez a mondat sokkal kellemetlenebbül érintette, mint bármelyik kiabálás. András nem válaszolt.