— Más holmijához nem nyúlok — felelte Benedek komoly arccal.
Nóra egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét.
— Ez dicséretes tulajdonság.
Petra úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
Amikor végül mindannyian leültek a konyhaasztal köré, Erzsébet azonnal magához ragadta a szót. Úgy hajolt előre, mintha nem beszélgetésre érkezett volna, hanem egy már előre eldöntött ügyet akarna végigvinni.
— Nóra, mi nem ellenségként jöttünk hozzád. Csak nyugodtan szeretnénk megbeszélni a helyzetet. Petrának most tényleg támaszra van szüksége. A lakás jó, a környék rendes, ilyen lehetőséget nem szabad veszni hagyni.
— Ebben egyetértünk — mondta Nóra.
András láthatóan megkönnyebbült, még a válla is lejjebb ereszkedett.
— Na látjátok — kapott azonnal erőre Erzsébet. — Akkor mégiscsak érted, miről van szó.
— Azt értem, hogy Petrának kell egy lakás. Azt viszont nem értem, hogy ennek az árát miért nekem kellene állnom.
Petra letette a tenyerét az asztalra, mintha ezzel akarná fékezni a beszélgetést.
— Senki sem mondta, hogy egyedül neked kell.
— Remek. Akkor kezdjük azzal, ki mennyit vállal.
Nóra maga elé húzott néhány papírlapot, aztán mindegyikük elé csúsztatott egyet.
— Írjátok le, fejenként mennyit tudtok most, saját pénzből hozzátenni. Nem azt, hogy majd meglátjuk, nem azt, hogy a család majd összefog, és nem is azt, hogy valamikor később segítetek. Pontos összeget kérek. Utána megnézzük, szükség van-e egyáltalán az én pénzemre.
A konyhára hirtelen olyan csend borult, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt.
Elsőként Erzsébet arca keményedett meg.
— Mi ez a komédia?
— Pénzügyi tisztázás.
— Nálunk a családban nem így szokás intézni az ilyesmit.
— Pontosan ezért ültök most itt, és az én megtakarításaimról beszélünk.
András figyelmeztetően pillantott a feleségére.
— Nóra, ne kezdd.
— De, András, most igenis kezdjük el. Te akartad, hogy beszéljük meg közösen.
Petra felvette a tollat, ide-oda forgatta az ujjai között, de egyetlen számot sem írt a papírra.
— Én veszem meg a lakást. Nekem minden pénzem oda megy.
— Akkor a te részed a hitel vállalása — felelte Nóra higgadtan. — Ez érthető. Erzsébet?
Az anyósa kihúzta magát.
— Én anya vagyok. Egész életemben segítettem a gyerekeimet.
— Most nem a régi érdemekről van szó, hanem a jelenlegi hozzájárulásról.
— Nekem nincs félretett pénzem.
— Értem. András?
A férfi az ablak felé fordította a tekintetét.
— Később tudnék valamennyit hozzáadni apránként.
— A később nem önerő. Most mennyi?
András olyan sokáig hallgatott, hogy válaszra már nem is volt szükség.
Nóra lassan bólintott, mintha pontosan erre számított volna.
— Tehát a kötelező családi segítség jelen állás szerint úgy néz ki, hogy Petra lakást vesz, Erzsébet lelki támogatást nyújt, András ígérget, Nóra pedig átutalja a pénzt.
— Te szándékosan megalázol minket! — csattant fel Petra.
— Nem. Csak leszedtem a díszcsomagolást a kérésetekről.
Erzsébet hirtelen felpattant a székről.
— András, hallod, hogyan beszél a családoddal?
Nóra a férje felé fordult.
— Igen, András. Hallod? Pontosan azután beszélek így a családoddal, hogy a családod az én beleegyezésem nélkül rendelkezni akart a megtakarításaimmal.
András végighúzta a tenyerét az arcán.
— Nóra, muszáj ezt színházzá változtatni?
— Nem muszáj. Akkor válaszolj egyenesen. Hajlandó vagy hitelt felvenni a saját nevedre, hogy segíts Petrának?
— Hogy jön ide a hitel?
— Úgy, hogy szerinted a segítség kötelező. Aki kötelezettséget vállal, az vállalja a következményeit is.
András elbizonytalanodott.
— Család vagyunk. Nem lehet mindent papírokkal meg szerződésekkel mérni.
— Dehogynem. Főleg akkor, amikor jelentős összegről beszélünk.
Petra élesen felnevetett.
— Ugyan már, miféle elismervény kellene rokonok között?
— Teljesen szokványos. Ha pénz mozog, készül róla írás. Ha vissza kell fizetni, annak feltételei vannak. Határidő, összeg, aláírások. Mind írásban.
— Én nem fogom magam holmi papírokkal megalázni!
— Akkor én sem fogom magam azzal megalázni, hogy csak úgy utalok.
Erzsébet arca kivörösödött. Ujjai rászorultak a táskája szélére.
— Szóval így állunk. Benedek majd éljen albérletről albérletre, te meg ülj a pénzeszsákodon?
A szoba ajtaja halkan megnyikordult. Benedek kilépett az előszobába, de megtorpant, amikor meghallotta a saját nevét. Nóra azonnal észrevette. Petra viszont nem; túlságosan elmerült a sértettségében.
— Ne használja a gyereket nyomásgyakorlásra — mondta Nóra jegesen. — Különösen ne akkor, amikor ő is hallja.
Petra hirtelen hátrafordult, és meglátta a fiát. Egy pillanatra bosszúság villant át az arcán.
— Benedek, menj vissza a szobába.
— Anya, csak vizet szerettem volna.
— Majd később.
— Vegyen most — szólt közbe Nóra.
A fiú bement a konyhába, töltött magának a kancsóból, két kézzel fogta meg a poharat, aztán sietve visszament. A felnőttek addig nem szólaltak meg, amíg a szobaajtó újra be nem csukódott mögötte.
— Folytassuk — mondta Nóra. — Petra, a lakáshitel már jóvá van hagyva?
— Igen.
— Van foglalási szerződés a lakásra?
— Van.
— Mutasd meg.
Petra pislogott egyet.
— Minek?
— Szeretném látni, kinek és milyen jogcímen kértek pénzt utalni.
— Nem tartozom neked elszámolással.
— Én pedig nem tartozom neked utalással.
András idegesen dobolt az ujjaival az asztallapon.
— Nóra, miért kell mindenbe belekötnöd? A lakás létezik.
— Ennek örülök. A papírokat láthatom?
Petra elővette a telefonját, megnyitotta a galériát, és kelletlenül Nóra felé nyújtotta. Nóra nem nyúlt érte.
— Tedd le az asztalra.
Petra látványosan az égnek emelte a szemét, de letette a készüléket. A kijelzőn egy foglalási szerződés képernyőmentése látszott. Nóra fölé hajolt, elolvasta az első sorokat, aztán még egyszer végigfutotta őket. Az arca nem változott, de a tekintete élesebb lett.
— Érdekes.
— Most meg mi van? — kérdezte András ingerülten.
— A vevőnél nem Petra neve szerepel.
Petra azonnal a telefon után kapott volna, de Nóra a készülék mellé tette a tenyerét.
— Nem kell ennyire kapkodni. Már láttam.
Erzsébet összevonta a szemöldökét.
— Hogyhogy nem Petra?
András közelebb hajolt a képernyőhöz. A szerződésen valóban más név állt: Márk.
— Petra, ki ez? — kérdezte.
A sógornő összeszorította a száját, aztán gyorsan elfordult, mintha a saját reakciójától is megijedt volna.
— A leendő férjem.
A konyhában megint sűrű csend lett. Mintha még az utcáról beszűrődő zaj is távolabb húzódott volna.
— Leendő? — ismételte Erzsébet.
— Később akartuk elmondani.
András hitetlenkedve bámulta a húgát.
— Te Márk nevére veszel lakást?
— Nem Márk nevére! Együtt fogunk benne élni. Egyszerűen így praktikusabb. Neki jobb a hitelmúltja, a bank gyorsabban rábólintott.
Nóra lassan kiegyenesedett.
— Tehát azért jöttetek az én megtakarításaimért, hogy önerőt tegyek egy olyan lakásba, amelyet egy olyan férfi nevére írnak, akinek a létezéséről most hallok először?
Petra lángvörös lett.
— Te mindent kiforgatsz!
— Nem. Én elolvastam a dokumentumot.
Erzsébet visszaereszkedett a székére. Az arcán most először nem színpadias sértettség, hanem valódi zavar látszott.
— Petra, ezt miért nem mondtad el nekem?
— Mert rögtön elkezdtél volna akadékoskodni! — tört ki belőle a válasz. — Márk rendes ember. Csak nem akarta rögtön az egész rokonság előtt mutogatni magát.
— Az én pénzemnek viszont azonnal meg kellett volna jelennie a színen — jegyezte meg Nóra.
András hirtelen felállt.
— Petra, te megőrültél? Mi azt hittük, a lakás neked és Benedeknek lesz!
— A miénk is lesz!
— Papíron nem — szúrta közbe Nóra nyugodtan. — Papíron Márk a vevő. Ha összevesztek, te legfeljebb vendég leszel az ő lakásában. Ha pedig a rokonok pénze is belekerül elismervény, tulajdonrész és írásos megállapodás nélkül, utána mindenkinek magyarázhatod, hogy a szerelem igazi volt, csak bizonyíték nincs róla.
Petra olyan pillantást vetett rá, amelyben nyílt gyűlölet ült.
— Te egyszerűen nem akarsz segíteni.
— Nem akarok más ostobaságát finanszírozni.
— Hogy merészeled?
— Meglepően könnyedén.
Benedek újra kinézett a szobából. Ezúttal nem kért semmit, csak állt az ajtóban, és figyelt. Nóra látta, ahogy Petra arca egy szempillantás alatt megváltozik: már nem a felnőttek előtt érezte kínosan magát, hanem a saját fia előtt.
— Benedek, csukd be az ajtót — mondta fáradtan.
A fiú engedelmeskedett.
Erzsébet tompa hangon szólalt meg:
— Petra, Márk tud róla, hogy tőlünk kérsz pénzt?
— Persze, hogy tud.
— És ő miért nincs itt?
— Dolga van.
Nóra halkan, keserűen elmosolyodott.
— Milyen kényelmes férfi. A lakás az ő nevére kerül, a pénz tőletek jönne, ő pedig éppen elfoglalt.
András a felesége felé fordult. A korábbi magabiztosságnak már nyoma sem volt a tekintetében. Maradt helyette düh, szégyen, és az a kellemetlen felismerés, hogy őt ugyanolyan könnyen akarták felhasználni, ahogyan ő próbálta felhasználni Nórát.
— Miért nem mondtad el nekem? — kérdezte a húgától.
— Mert te is kérdezősködni kezdtél volna.
— És jól tettem volna!
— András, ne ordíts velem!
— Nem ordítok. Azt próbálom megérteni, hogyan akartál pénzt kicsikarni a feleségemtől valami Márk lakására!
Petra felpattant.
— Tessék! Most már én vagyok a hibás? Amikor neked kellett Nóra lakásában laknod, akkor nem zavart, hogy más tulajdonát használod?
Nóra felvonta a szemöldökét. András elsápadt.
— Miket beszélsz? — kérdezte halkan.
— Miért, kellemetlen az igazság? A feleségednél laksz, de közben úgy teszel, mintha te lennél a családfő!
Erzsébet tenyere élesen csattant az asztalon.
— Elég legyen mindkettőtökből!
De akkor már késő volt. A beszélgetés átcsúszott arra a területre, ahol többé nem lehetett elbújni a családi segítségről szóló szép mondatok mögé.
Nóra állt fel elsőként.
— Mára ennyi volt.
— Nem, egyáltalán nincs ennyi! — kiáltotta Petra. — Te ezt direkt csináltad!