– Én nem a rokonokra hívtam ki őket, hanem azért, mert valaki be akar jutni a házamba az engedélyem nélkül.
– Ne merészeld így beállítani Esztert! – csattant fel Mária. – Két gyerekkel van itt.
– A gyerekek jelenléte nem ad felhatalmazást arra, hogy bárki elfoglalja más szobáit.
András közelebb lépett a kapuhoz. Látszott rajta, hogy nyugodtnak akar tűnni, de a hangja már az első mondatnál megbicsaklott.
– Júlia, nyisd ki. Ne csináljunk ebből rendőrségi ügyet. Eszter is elragadtatta magát, te is. Betesszük a holmikat addig a melléképületbe, este pedig leülünk, és megbeszéljük.
– Nem.
– De hát csak dobozokról van szó.
– Nem. Ez a beköltözés első lépése. És te pontosan tudod.
Eszter azonnal közbevágott, mintha csak erre várt volna.
– Persze hogy beköltözés! Mégis hová mennénk most? Te mondtad, hogy Júlia majd morog egy sort, aztán belenyugszik.
András olyan gyorsan fordította felé a fejét, mintha arcul ütötték volna. Abban a pillanatban értette meg először aznap, hogy a húga nem kihúzza őt a bajból, hanem minden egyes mondatával mélyebbre taszítja.
– Én azt mondtam, hogy beszélek Júliával – motyogta.
– Ez nem igaz. Azt mondtad: „Kulcsotok lesz, költözzetek, én majd elrendezem.”
Júlia a férjére nézett. Többé nem kellett bizonyítania semmit. Eszter kimondta helyette a lényeget.
A kanyarban ekkor feltűnt egy rendőrautó. Zoltán a társával együtt szállt ki, röviden köszönt, majd elkérte az iratokat. Júlia átnyújtotta neki az előkészített mappát, a személyi okmányait és az üzenetváltás kinyomtatott lapjait.
Eszter rögtön hangos magyarázkodásba kezdett:
– Ez családi ügy. Nem vagyunk betörők. A bátyámhoz jöttünk, ő maga engedte meg.
Zoltán Andrásra emelte a tekintetét.
– Ön a ház vagy a telek tulajdonosa?
András nem felelt.
– Nem – mondta Júlia helyette. – Én vagyok a tulajdonos. Itt van róla a tulajdoni lap.
A körzeti megbízott átfutotta a papírokat, aztán Eszter felé fordult.
– A tulajdonos hozzájárulása nélkül nem léphetnek be az ingatlan területére, és nem vihetnek be semmilyen vagyontárgyat. Ha úgy gondolják, hogy joguk van ott lakni, azt hivatalos úton kell rendezniük. Jelenleg azonban a tulajdonos egyértelműen megtagadta a belépést.
Gábor összevonta a szemöldökét.
– De nálunk van a kulcs.
– A kulcs önmagában nem igazolja a lakhatási jogot – válaszolta Zoltán. – Különösen nem akkor, ha a tulajdonos kifejezetten tiltakozik.
Eszter arca lángba borult.
– Vagyis akkor mehetünk az utcára a gyerekekkel? Csak mert ő ilyen kapzsi?
Júlia aznap először nem Eszternek válaszolt, hanem Máriához fordult.
– Mária, nálad van üres szoba. Hiszen ők is a családod.
Mária azonnal félrenézett.
– Nálam most felújítás van. Meg a vérnyomásom is rossz. Nekem nem lehet zajt csapni.
Eszter lassan az anyja felé fordult.
– Tehát hozzád nem mehetünk, ide viszont jöhettünk volna?
– Ne kezdd el – vágta rá Mária ingerülten. – Én már idős vagyok, nekem nyugalom kell.
– És velem mi legyen? – Eszter hangja dühösen megcsuklott. – András azt mondta, minden el van intézve!
András továbbra is a kapu mellett állt, és a földet bámulta. A család férfijának szerepe pontosan addig tartott, amíg nem kellett felelősséget vállalnia az ígéreteiért.
Júlia elővette a telefonját, és megnyitotta az üzeneteket.
– Szeretnék feljelentést tenni. Itt látható Eszter üzenete a költözésről. Itt pedig Andrásé, amelyben azt írja, hogy odaadta a kulcsot. Ma megjelentek a bútoraikkal, megpróbálták kinyitni a kaput, és az elutasításom ellenére be akarták hordani a holmijaikat.
András felkapta a fejét.
– Az én üzeneteimet is megmutatod?
– Igen. Mert a beleegyezésem nélkül adtál hozzáférést az én házamhoz.
– A saját családod ellen fordultál.
– Nem, András. Ti fordultatok ellenem.
Zoltán felesleges megjegyzések nélkül írta fel a nyilatkozatokat. És éppen ez volt a legkellemetlenebb. Sem Eszter, sem Mária nem tudta a beszélgetést visszaterelni a megszokott családi zsarolás medrébe. A papíron nem sértettség és könnyes szemrehányás szerepelt, hanem tények: kulcsátadás, rakodók, kapunyitási kísérlet, a tulajdonos kifejezett tiltása.
Közben a rakodók közölték, hogy a kiszállást és a várakozást ki kell fizetni. Gábor vitatkozni próbált, de hamar belátta, hogy senki nem fogja ingyen visszafuvarozni a dobozokat. Eszter ekkor már nem Júliával ordított, hanem Andrással.
– Te csináltál bolondot belőlünk! Mindenkinek megmondtam, hogy költözünk. A lakást visszaadtuk. Összepakoltunk. És most mi lesz?
András próbált valami olyasmit mondani, hogy ezt higgadtan is meg lehetett volna oldani, de már Mária sem nézett rá. Neki most saját magát kellett mentenie.
– Eszter, pár napra eljöhettek hozzám – mondta kelletlenül. – De az összes holmit ne hozzátok be. Tényleg nincs sok helyem.
Eszter röviden, keserűen felnevetett.
– Persze. Júlia házába ággyal együtt be lehetett volna vonulni, nálad meg már az a szabály, hogy „az összes holmit ne hozzuk”.
Júlia hallgatott. Ehhez a jelenethez már nem volt szükség rá. Azok az emberek, akik egy órával korábban még közös frontként próbálták megtörni, most egymás között osztották fel a kellemetlenséget, a furgon költségét és azokat az ígéreteket, amelyeket más kárára tettek.
Zoltán visszaadta Júliának az iratokat.
– A bejelentést rögzítjük. A vizsgálat eredményéről értesíteni fogjuk. Jelenleg minden érintett számára egyértelművé tettük, hogy az ön hozzájárulása nélkül nem léphetnek be, és nem pakolhatnak le semmit.
– Köszönöm – mondta Júlia.
Eszter meghallotta, és élesen ránézett.
– Elégedett vagy? Megszégyenítetted a rokonaidat, a gyerekeket meg az út szélén hagytad.
– Nem, Eszter.