Hazavinni és kiszolgálni egy felnőtt, háztartási ügyekben teljesen életképtelen férfit azonban már egészen más tészta volt.
Pontosan egy hét telt el, amikor óvatos, szinte bocsánatkérő csengetés hallatszott az ajtónál.
Márk állt odakint. Egyedül. Olyan gyűröttnek, megszeppentnek és szerencsétlennek tűnt, mintha nem is a saját anyjától érkezett volna vissza, hanem valami hosszú, kimerítő száműzetésből.
— Eszter… hát… visszajöttem — toporgott egyik lábáról a másikra. — Anyának már sokkal jobb. A vérnyomása rendben van. Azt mondta, most már remekül elboldogul egyedül is.
Én az ajtónyílás közepén álltam meg, karba tett kézzel, és eszem ágában sem volt félreállni.
— Micsoda váratlan gyógyulás. Ezt akár orvosi szaklapban is közölni lehetne — jegyeztem meg szárazon. — Figyelj ide, Márk. Ezen a küszöbön csak akkor lépsz át, ha elfogadod az én feltételeimet.
Lehajtotta a fejét, mint aki pontosan tudja, hogy most nincs alkupozícióban.
— Először is — mondtam lassan, minden szót külön megnyomva — azonnal átutalod nekem annak a matracnak az árát, amit a közös pénzünkből vettél meg.
— Másodszor: te intézed a költöztetőket, és holnapra az a matrac eltűnik a hálószobámból.
— Harmadszor pedig: ha még egyszer megtudom, hogy a hátam mögött bármit megígértél valakinek, vagy bárkinek odaadtad a lakásom kulcsát, akkor nemcsak a holmijaiddal mész vissza anyádhoz, hanem a válási papírokkal együtt. Világosan fogalmaztam?
— Igen — felelte tompán, és már vette is elő a telefonját, hogy megnyissa a banki alkalmazást.
— A kulcsokat is kérem — tettem hozzá.
Márk szó nélkül lekapcsolta a kulcscsomójáról a lakáskulcsokat, és a tenyerembe tette őket.
Csak ekkor, egy teljes hét után először, léptem félre az ajtóból.
Szombaton pedig kezdetét vette a visszavonulás ünnepélyes második felvonása.
Előbb megérkeztek a rakodók, és kivitték a matracot. A gyári fóliába csomagolva már egyáltalán nem tűnt gyógyászati csodának, sokkal inkább egy kínos bizonyítéknak.
Ezután Ilona jelent meg, hogy összeszedje kudarcba fulladt megszállásának maradékait: a dobozokat, a kristályokat, és azt a régi álmát, hogy a román tálalószekrény egyszer majd az én hálószobámban kap helyet.
Szótlanul cipelte a holmikat a lift felé, miközben Júlia néni, aki természetesen éppen akkor bukkant ki a lakásából, olyan fürkésző tekintettel figyelte, mintha röntgenszemmel vizsgálná át az egész jelenetet.
Ilona korábbi hadvezéri tartásából semmi sem maradt. Nem osztogatott utasításokat, nem méricskélte a falakat, és még csak a hálószobám felé sem pillantott.
Júlia néni persze képtelen volt megállni szó nélkül.
— Ilonka, és mi lesz a kormányablakkal? Úgy hallottam, mintha lakcímet akart volna bejelenteni ide.
Ilona olyan erősen szorította magához a kristályos dobozt, mintha a vezérkari főhadiszállás utolsó romjait mentené.
— Meggondoltam magam — préselte ki a fogai között.
— Előfordul — mondtam nyugodtan. — Néha az embernek elég egyetlen hét családi boldogság, hogy eszébe jusson a saját címe.
Az a hét, amelyet a saját fiával töltött, Ilonát minden gyógyszernél hatásosabban kúrálta ki.
A magas vérnyomásából, a magányából, de legfőképpen abból a kellemetlen szokásából, hogy mások életét és pénztárcáját tekintse a saját kényelme természetes alapjának.