Majd halkan, de nagyon érthetően folytattam:
– És még valami. Attól, hogy te nem mertél nemet mondani az anyádnak, ő még nem lesz az én hálószobám úrnője.
– Ide beköltöztetni, kulcsot adni neki, bejelenteni a címre az én beleegyezésem nélkül nem fog menni. Ez egy lakás, nem átjáróház, ahol a bejáratnál valami ócska vitrinen kell átbukdácsolni.
Ilona felháborodva előrehajolt, mintha máris rám akarna förmedni, de a lendülete félúton elakadt.
A kardigánja zsebéből kikandikáló mérőszalag hirtelen már nem a hatalom jelképe volt, hanem csak egy olcsó műanyag vacak.
Az iratok ott feküdtek az asztalon. Súlyosan, mozdíthatatlanul, mint egy öntöttvas serpenyő.
– Te… te a saját anyját dobod ki az embernek? – préselte ki magából Ilona, és a parancsoló hangja egy pillanat alatt sértett, könnyes panaszkodássá puhult.
– Senki sem kerül az utcára. Önnek van egy teljesen rendes, kétszobás lakása – vágtam vissza nyugodtan. – De hát nehéz egyedül, igaz? Segítségre van szüksége? Gondoskodásra?
Ekkor Márk felé fordultam.
– Márk, te akartad elrendezni anyukád sorsát, nem? A hátam mögött adtál neki kulcsot, matracot is vettél neki. Nagyszerű. Igazán példás fiúi viselkedés. Akkor menj, pakolj össze.
– Hogy érted, hogy… hova? – pislogott Márk értetlenül.
– Anyádhoz. A felebaráti szeretet annál szebben lobog, minél távolabb lakik az a felebarát.
– Odamész Ilonához. Segítesz neki a háztartásban, megméred a vérnyomását, és végre nem az én rovásomra bizonygatod, mennyire szereted.
– Ha pedig megpróbálsz itt maradni, holnap beadom a vagyonmegosztási kérelmet.
– Megkapod azt a pár szerény négyzetméteredet, amit aprópénzért tudsz majd eladni, aztán ugyanúgy anyádhoz költözöl. Csak akkor már végleg.
Még aznap este saját kezűleg segítettem Márknak beledobálni a holmiját egy sporttáskába. Taxit hívtam, majd mindkettőjüket kitessékeltem az ajtón, a kristályos dobozzal együtt.
Ezután elkezdődött a tökéletes csend hete.
Hazajártam a makulátlan lakásomba, a saját hálószobámban aludtam – miután az idegen matracot letaszítottam a földre –, és pontosan tudtam, hogy a város másik felén elkerülhetetlenül közeledik a katasztrófa.
Márk ugyanis megrögzött szokások embere volt.
Hozzászokott, hogy a frissen mosott ingek maguktól jelennek meg a szekrényben, a hűtő önállóan termeli a fasírtot, a kanapé mellé ledobott koszos zoknik pedig nyomtalanul eltűnnek a világűrben.
Ilona ezzel szemben az utóbbi tíz évben egyedül élt. Steril rendben, csöndben, saját napirend szerint, olyan lakásban, ahol még a porszemek is tudták, hol a helyük.
A harmadik napon Márk már bús hangon telefonált, hogy hogyan kell bekapcsolni a mosógépet.
Az ötödik napra hozzám is eljutott a hír: Ilona ugyanannak a Júlia néninek panaszkodott arról a „nagyra nőtt kölyökről”, aki kiüríti a hűtőt, éjfélig bámulja a tévét, és még a morzsákat sem takarítja fel maga után.
Kiderült, hogy a szomszédasszonyok előtt büszkélkedni a fiával csak az érem egyik oldala.