– A lakás most már a miénk, a családé! Te vagy itt a ház ura… Ez meg – Katalin ingerülten Lilla felé legyintett –, fogja be azt a halpofáját, és húzza meg magát!
Lilla és Márk találkozása úgy pattant ki a hétköznapokból, mint egy apró szikra az alkonyatban. Nem volt benne nagyjelenetes, első pillantásra mindent elsöprő szerelem. Inkább egy zavart „jaj, elnézést” egy zsúfolt kisbuszon, amikor Márk rálépett Lilla lábára, és a várt dühös kifakadás helyett egy félénk, mégis egészen őszinte mosolyt kapott.
Egy év múlva összeházasodtak, csendben, minden felesleges pompa nélkül. Olyan esküvő volt, ahol nem a csillogás számított, hanem hogy azok legyenek ott, akik igazán fontosak. Lilla egyszerű ingruhát viselt, Márk nyakkendőt sem vett fel, a pezsgőt a vízparton bontották fel, és a Mendelssohn-induló helyett sirályok rikoltása kísérte őket.
– Induljunk – súgta Márk, miközben megcsókolta.
Lilla akkor érezte meg először igazán, hogy ez nem csupán az autóra vonatkozik, hanem az egész közös életükre.
Lilla meghitt, kétszobás lakásába költöztek, ahol kávé, régi fa és frissen ébredő remények illata keveredett. Az első két hónap sűrű, édes boldogságban telt. Megtanulták egymás apró szokásait: Márk reggelente kávét főzött, Lilla pedig hamisan és túl hangosan énekelt a zuhany alatt, de egyikük sem forgatta a szemét.
– Minden rendben a fedélzeten, kapitány? – kérdezte Márk minden reggel.
– Már ereszkedünk a leszálláshoz – nevetett vissza Lilla.
Aztán megérkezett a baljós jel. Katalin személyében.
Nem vendégként lépett be az életükbe, hanem úgy, mint egy ellenőr, akinek senki sem adott hivatalos felhatalmazást, mégis mindenhez joga van. Eleinte csak ártalmatlannak tűnő tanácsokat osztogatott.
– Itt huzat van, Márk, te mindig megfázol.
Vagy:
– Lillácska, a levesnek tartalmasnak kell lennie, nem ilyen céklás löttynek.
Később már pakolni is kezdett.
– Kicsit ésszerűbbé tettem a konyhát – jelentette ki.
Lilla szó nélkül visszatette a serpenyőket a helyükre, miközben érezte, ahogy valami tompa, nehéz indulat gyűlik benne. Még tartotta magát. A neveltetés, az átkozott jó modor, meg az anyja hangja a fejében: „Tűrj, kislányom, mégiscsak az anyja.”
Csakhogy mindennek van határa. Lillánál ezt a határt a komód jelentette.
Aznap a megszokottnál korábban ért haza a munkából.