— Úgy nézel ki, mint aki egy hete nem aludt, és közben kizárólag sértettségen meg idegességen élt.
— Nagyjából pontos a diagnózis — vallottam be, és szinte beleestem a vendégeknek fenntartott bőrfotelbe. — Bocsáss meg, hogy csak így rád török, de háború van.
Letettem elé az asztalra az iratokkal tömött mappát, elindítottam a telefonomon a Gáborral folytatott előző napi beszélgetés felvételét, aztán sorban elmondtam neki mindent, ami történt. Eszter egyetlen szó nélkül hallgatott végig. Csak az állkapcsa árulta el, hogy belül forr: az arccsontja alatt egyre gyorsabban rándultak meg az izmai.
Amikor a végére értem, hátradőlt a székében, és hosszasan, szinte röntgenszerű figyelemmel nézett rám.
— Hát, Nóra, mit is mondhatnék? A férjed tankönyvi esete a klinikai idiótának.
— Erre már magamtól is rájöttem. Engem most az érdekel, mennyire idióta jogi értelemben.
Eszter halkan felhorkant, majd maga felé fordította a laptopját, kattintott néhányat, és elém tolta a képernyőt.
— Látod ezt a cégkivonatot? Az ügynökséged kft.-ként működik. A tulajdonosként egy bizonyos Eszter szerepel, vagyis én. Te pedig ügyvezető vagy, havi négyszázezer forintos fizetéssel. Emlékszel, két éve miért csináltuk meg így?
Bólintottam. Akkoriban egy kirúgott alkalmazotton keresztül próbáltak rám mászni olyanok, akik szerették volna megszerezni a cégemet. Eszter akkor javasolta ezt a védelmi konstrukciót. Én az egészet inkább adminisztratív trükknek tekintettem, még egy papírnak a könyvelés és az adóhatóság kedvéért.
— Na most, drágám — folytatta Eszter, és az ujjával megkocogtatta a monitor szélét —, ha a férjed beadja a válókeresetet, természetesen vagyonmegosztást fog követelni. Csakhogy jogilag neked legfeljebb az üzletrészed lenne a társaságban, ami jelen helyzetben gyakorlatilag nincs, illetve a fizetésed, ami papíron kifejezetten visszafogott. A cég összes vagyona — a tavalyi beszámoló alapján nagyjából háromszázhúszmillió forint — az enyém. Ne haragudj, de a törvény szemében te majdnem csóró vagy.
Valami furcsa, régen elfelejtett érzés terült szét a mellkasomban. Megkönnyebbülés volt, de keserű iróniával keverve.
— És a lakás?
— A lakás a te neveden futó hitellel terhelt ingatlan. Házasság alatt szerzett vagyon, rajta banki teherrel. Váláskor nemcsak a tulajdonrészen lehet osztozkodni, hanem az adósságon is. A te drága jó férjed, ha igényt tart a négyzetméterekre, automatikusan a nyakába kapja a hitel felét is. Tudod, mennyi van még hátra belőle?
— Negyvennyolcmillió forint.
— Akkor hadd örüljön neki. Vagy vállal huszonnégymillió adósságot, vagy szépen lemond a lakásról. Ízlés kérdése.
Eszter két pohárba konyakot töltött, az egyiket elém csúsztatta.
— De én nemcsak védekeznék a helyedben. Én leckét adnék nekik. Olyat, amit életük végéig emlegetnek. Képes vagy eljátszani egy gazdaságilag összeomlott, kétségbeesett áldozatot?
Felemeltem a poharat, és a borostyánszínű italon át a lámpafénybe néztem.
— Hallgatlak.
Egy órával később már kristálytiszta terv volt a fejemben, a táskámban pedig ott lapult egy apró doboz egy brossnak álcázott kamerával. Eszter a páncélszekrényből vette elő, miközben csak ennyit mondott: „Egy találékony ügyfelemtől kaptam, aki ma már a volt férje cégének igazgatóságában ül.” A kis szerkezet öt méteres körzetben rögzítette a hangot, a kamera képe elég éles volt ahhoz, hogy arckifejezéseket is ki lehessen venni, kívülről pedig úgy festett, mint egy drágább bizsu. Bizonyítékgyűjtéshez tökéletes eszköz.
Este kilenc körül értem haza, és megkezdtem az előadás első felvonását. A konyhaasztalra gondosan szétterítettem a papírokat: nem létező hitelezők állítólagos kereseteit, számlazárolási értesítéseket, sőt még egy NAV-osnak tűnő levelet is egy helyszíni ellenőrzésről. Eszter fél óra alatt összerakta az egészet egy ismerős grafikus segítségével, aki régebben állítólag egy teljes évfolyamnyi hivatalnoknak hamisított diplomát.
Amikor Gábor belépett a konyhába, én az asztalnál ültem, két kézzel a fejemet fogtam, és halkan szipogtam.
— Mi történt? — kérdezte, de a hangjából alig tudta kisöpörni az ingerültséget. Úgy látszik, gyászos állapotom megzavarta abban, hogy zavartalanul élvezze a közelgő győzelem ízét.
— Vége mindennek, Gábor — suttogtam, és az arcomon szétkentem azokat a vízcseppeket, amelyekkel előrelátóan benedvesítettem a szempillámat. — A NAV zárolta a számlákat. A konkurencia feljelentése alapján vizsgálják az ügynökséget. Ha holnapig nem teszek le biztosítékot, akár őrizetbe is vehetnek.
Összeráncolta a homlokát. A szemében azonban nem részvét jelent meg, hanem valami hideg, üzletszerű számolgatás.
— Miféle biztosíték? Mennyi?
— Húszmillió forint. A magánszámlámon csak nyolcmillió van. Minden más be van fagyasztva.
Gábor leült velem szemben, és hosszú ideig nem mondott semmit. Aztán óvatosan, mintha a talajt tapogatná maga előtt, megkérdezte:
— Nem tudnád eladni az ékszereidet? Ott van például az a smaragdos gyűrű, amit a nagymamádtól örököltél.
Lassan felemeltem rá a tekintetem. Az első próba sikerült. Nem ajánlott segítséget. Nem próbált megnyugtatni. Azonnal azt kezdte mérlegelni, mit lehet még leszedni rólam, amíg nem süllyedtem el teljesen.
— Az a gyűrű másolat — hazudtam. — Az eredetit három éve adtam el, amikor pénz kellett neked ahhoz az alkalmazáshoz, amivel annyira nagyot akartál dobni. Nem emlékszel?
Nem tudtam, valóban elfelejtette-e, vagy csak úgy tett. Most mindenesetre elhúzta a száját.
— Akkor valami mást kell kitalálni. Okos nő vagy, oldd meg. Kérj kölcsön a barátnőidtől.
— Nincsenek olyan barátnőim, akik húszmilliót tartanak a fiókban.
Felállt, és idegesen járkálni kezdett a konyhában.
— Jó, ne ess pánikba idő előtt. Beszélek anyámmal. Talán tud valami tanácsot adni.
Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek fel keserűen. Hát persze, az anyja. Mária, a főhadiszállás, a stratégiai központ és Gábor összes zseniális haditervének ihletője.
Másnap az anyósom természetesen bejelentkezés nélkül jelent meg, ahogy mindig, amikor vérszagot érzett. Idősödő, makulátlan frizurájú nő volt, hímzett blúzban, a táskájában pedig szokás szerint ott lapult az egészséges táplálkozásról szóló recepteskönyv. Csakhogy aznap nem receptek kandikáltak ki belőle, hanem valamilyen jogi tájékoztató füzet széle.
Felkészültem a jelenetre. A kamerás bross a blúzom gallérjára volt tűzve, a telefonomon pedig folyamatos felvételre állítottam a diktafont.
— Szervusz, Nóra — énekelte Mária már a küszöbről. — Hallom, kellemetlenségeid adódtak.
— Jöjjön be, Mária — feleltem, és igyekeztem alázatos képet vágni.
Besétált a konyhába, körbenézett olyan mozdulattal, mintha ő lenne a lakás tulajdonosa, majd leült a kedvenc helyére: az ablak mellé, ahonnan az egész helyiséget szemmel tarthatta.
— Gábor mindent elmondott. A válást is, meg az anyagi bajaidat is. Ne hidd, hogy kárörvendek. Segíteni jöttem.
— Miben tudna segíteni?
Összekulcsolta a kezét az asztalon, előrehajolt, és felvette azt az arckifejezést, amelyet mindig akkor használt, amikor világrengető bölcsességeket készült közölni.
— Nóra, értsd meg. A házasság nem csak egy pecsét egy hivatalos papíron. A házasság kötelezettség. Te megfogadtad, hogy Gábor mellett állsz jóban-rosszban. Most neked rossz, de neki sincs sok öröme az életben. Figyelembe kell venned az ő helyzetét is.
— Figyelembe vennem? — ismételtem meg halkan.
— Természetesen. Éveken át tűrte a munkamániádat, az utazásaidat, azt, hogy örökké távol vagy. Ő férfi. Feleségre van szüksége, nem üzlettársra. Te romboltad le ezt a családot, és most egyszerűen kisétálnál belőle? Ez nem így működik.
Nem szóltam közbe. Hagytam, hogy belemelegedjen.
— Gábor azért akar válni, mert elfáradt. De én ismerem a fiamat. Könnyen megenyhül. Ha most magadra vállalod mindazokat a kötelezettségeket, amelyeket felsorolt a megállapodásban, beszélhetek vele. Talán még meggondolja magát. Te is szeretnéd megmenteni a családodat, nem igaz?
— És ha nem szeretném?
Egy pillanatra kizökkent, de szinte azonnal összeszedte magát.
— Akkor egyszerűen önző vagy. Kihasználtad a fiamat, aztán amikor már nem volt rá szükséged, félredobtad. De akárhogy is, pénzzel tartozol neki. Erkölcsi kárpótlással. Az évekig tartó megaláztatásért. Azért, mert miattad soha nem tudta megvalósítani önmagát.
Éreztem, ahogy belül forrni kezd bennem a düh, de rákényszerítettem magam, hogy egyenletesen vegyem a levegőt.
— Mária, mondja meg őszintén. Maga találta ki ezt az egészet, ugye? A válókeresetet csak azért kellett belengetni, hogy megijedjek, és aláírjam ezeket a rabszolgaszerződéshez hasonló feltételeket.
Nem jött zavarba. Még csak a szeme sem rebbent.
— Én a fiam érdekeit védem. Te pedig, ha normális asszony lennél, megértenéd, hogy a férjedet támogatnod és inspirálnod kell, nem pedig a pénztárcáddal megalázni.
Néztem őt, és közben egymás után jutottak eszembe azok az alkalmak, amikor felhívott, hogy vegyek neki új mosógépet, fizessek be egy gyógyüdülésre, vagy álljam a masszázskúráját. Mindig úgy adta elő, mintha ez természetes lenne. Mintha ez volna a belépődíj azért, hogy annak idején „befogadtak a családjukba”.
— Értem, amit mond — szólaltam meg végül nyugodtan. — Át kell gondolnom.
Amikor Mária elment, kikapcsoltam a diktafont, és azonnal elküldtem a fájlt Eszternek. Egy percen belül megérkezett a válasza: „Ez bomba.”