— Egy hét múlva megérkezik a húgom a férjével, meg az unokaöcséim is a családjukkal. Már mindenkinek szóltam, hogy a tengerparti ház mostantól közös családi nyaraló — jelentette ki Péter anyja, miközben a hálószoba szekrényébe pakolta a holmiját.
Anna kezében megállt a csésze. A reggeli kávé egyszerre keserűnek tűnt.
— Elnézést… mit jelent az, hogy megérkeznek?
— Nyolcan lesznek. Ne aggódj, majd csak elférünk valahogy. A gyerekeknek jót tesz a tengeri levegő.
Anna némán nézte az asszonyt, aki alig egy évvel korábban még rozoga viskónak csúfolta ezt a házat, és kinevette őt, amiért mindenáron meg akarta menteni. Most viszont olyan magabiztos mozdulatokkal rendezgette át a ruhákat, mintha a saját lakását venné birtokba. A kozmetikai táskái már ott sorakoztak az ágyon, az éjjeliszekrényen pedig megjelent egy bekeretezett fénykép az unokákról. A napfény az új ablakokon át ömlött be; azokon az ablakokon, amelyekre Anna az utolsó félretett pénzét is ráköltötte. A levegőben sós illat keveredett a rózsákéval, amelyeket tavasszal ő maga ültetett el a kertben.
A régi tengerparti ház Anna nagymamájáé volt. Amikor az idős asszony meghalt, hirtelen olyan távoli rokonok is előkerültek, akiket a család hosszú évek óta nem látott, és igényt formáltak az örökségre.
— A temetésre sem voltak képesek eljönni — háborgott akkor Anna Péternek. — Most meg egyszerre eszükbe jutott, hogy rokonok vagyunk!
— Nem lenne egyszerűbb engedni nekik? — kérdezte óvatosan Péter. — Rengeteg ideged rámegy majd…
A pereskedés végül csaknem két évig húzódott. Anna iratokat kutatott fel, tárgyalásokra járt, ügyvédekre költött, és közben újra meg újra gúnyos megjegyzéseket kellett hallgatnia.
Ebben különösen Péter anyja járt az élen.
— Hagyd már azt a düledező kócerájt. Úgyis mindjárt összedől magától — mondogatta vasárnapi ebédeknél.
— A nagymamám emléke köt hozzá — próbálta Anna elmagyarázni.
— Emléket fényképalbumban is lehet őrizni. Inkább vettetek volna egy nagyobb lakást.
— Anya, ez a mi döntésünk — szólt közbe Péter, bár a hangjából hiányzott az igazi határozottság.
— Csak szórod a pénzt az ügyvédekre. Mennyi ment már el? Ötvenezer? Százezer?
Még Péter családjának néhány tagja is makacsnak, sőt kapzsinak tartotta Annát. A családi összejöveteleken rendszeresen elhangzott egy-egy csípős megjegyzés a „kísértetházról” meg a „légvárakról”.
Anna azonban végül megnyerte a pert.
Amikor minden hivatalos papír a nevére került, Péterrel együtt elutaztak, hogy megnézzék az örökséget. A ház elhanyagolt volt, de erős falakon állt. Az ablakokból messzire el lehetett látni, és már az első pillanatban érezni lehetett, hogy a helyben több rejlik, mint amit kívülről mutat.