Egyik este aztán a mosogató alatt megadta magát egy cső. Természetesen nem akkor, amikor csend volt, hanem éppen egy újabb beszélgetés kellős közepén, amelyben Gábor azt fejtegette, hogy a hárommillió-hatszázezer forint „világviszonylatban nézve azért nem akkora összeg”. Először csak ritkán koppant a víz a lavór alján, aztán sűrűbb lett a csöpögés, végül már vékony sugárban szaladt.
Gábor bemászott a mosogató alá, káromkodott, villáskulcsot keresett, nem találta, majd engem hibáztatott, amiért „eltüntettem az összes normális rongyot”. Én mellette álltam, és tartottam a zseblámpát.
— Világíts már rendesen! — mordult rám.
— A csövet világítom.
— Nem oda!
— Gábor, egyetlen cső van ott.
Kimászott a szekrény alól, csuromvizes pólóban, vörös fejjel, dühösen.
— Nálad mindig ez van. Még segíteni sem tudsz normálisan.
Ránéztem a vízre, a pólójára, a lavórra, amelybe mintha a házasságunk egész bölcselete csöpögött volna bele. És akkor, valami émelyítő tisztasággal, megértettem: ez az ember még egy beázás mellett sem képes igazán jelen lenni. Hát akkor mit vártam tőle az élettől?
A vízvezeték-szerelőt én hívtam ki. Én fizettem ki. Gábor később közölte, hogy ő is meg tudta volna javítani, csak „a feszült légkör nem engedte”.
Azon az éjszakán sokáig nem jött álom a szememre. Az ágy szélén feküdtem, hallgattam, ahogy mellettem szuszog, és sorra peregtek bennem az elmúlt évek jelenetei. Én, ahogy munka után elmegyek az OBI-ba csaptelepért, mert Gábornak „messze van, meg amúgy is dugó lesz”. Én, ahogy átutalom a biztosítására a pénzt, mert nála „most átmeneti likviditási gond” adódott. Én, ahogy udvariasan mosolygok Katalinra, miközben azt magyarázza, hogy a fasírtot kétféle zsiradékon kell sütni, különben a férfi lelke éhezni kezd. És Gábor hangja: „Ne kezdd már.” Mindig ez a mondat. Ne kezdd. Mintha nem is reagáltam volna valamire, ami történik, hanem én magam húztam volna elő a konfliktust a semmiből, mint bűvész a galambot a kalapból.
Másnap ebédidőben kisétáltam az irodából, vettem egy papírpoharas kávét, aztán beültem a kocsimba a parkolóban. Szürke, kedvetlen nap volt, a hó latyakká olvadt, az ablaktörlők lustán kenték szét a vizet a szélvédőn. Előkerestem egy családjogi ügyvéd számát. Még egy kolléganőm adta régebben, amikor elvált a férjétől, aki a végén még a multifőzőt is külön akarta választatni.
Felhívtam.
Az ügyvédnő, Anna, nyugodtan beszélt. Nem mézesmázosan együttérzőn, nem is hivatalos ridegséggel, hanem olyan kiegyensúlyozott hangon, ahogyan az tud beszélni, aki már elég idegen házasságot látott ahhoz, hogy az emberi pofátlanságon ne lepődjön meg.
Elmagyarázta, hogy az örökség a házastárs különvagyona, nem kerül bele az osztozkodásba. A lakás, amelyet még a házasság előtt vettem, szintén az enyém marad. Ami valóban közös szerzemény — háztartási gépek, bútorok, a közös számlán lévő pénz — azt természetesen meg kell osztani. Ha Gábor azt akarja bizonygatni, hogy a felújításba komoly összeget tett bele, akkor bizonyítékokra lesz szüksége. Az a százezer forint, amit ő egyszer adott, az én átutalásaim mellett legfeljebb laminált padlóra való hozzájárulásnak tűnt, és még ez is jóindulatú értelmezés volt.
— Felkészült arra, hogy ebből vita lesz? — kérdezte Anna.
Kinéztem a parkoló felé. Egy vastag kabátos férfi éppen próbált kitolni egy autót a latyakos hókupacból, egy másik meg mellette állt, és nagy lendülettel irányította, anélkül hogy akár egy ujjal is hozzáért volna a kocsihoz. Fájdalmasan ismerős családi felállás.
— Már most is abban élek — feleltem. — Csak szeretném végre hivatalos címre bejelenteni.
Két nappal később beadtam a válókeresetet.
Gábornak nem szóltam azonnal. Nem azért, mert nagy jelenetre vágytam. Éppen ellenkezőleg: szerettem volna néhány csendes napot, amíg a papírok eljutnak oda, ahová kell. Összepakoltam egy kisebb táskát, és a szekrény mélyére rejtettem. Iratok, fehérnemű, töltő, két pulóver, egy mappa a számlakivonatokkal. Külön lefénymásoltam a felújításról szóló blokkokat és számlákat. Nyitottam egy új bankszámlát. A közös alkalmazásból pedig letiltottam Gábor hozzáférését; szerette nézegetni az egyenleget, aztán jelentőségteljesen sóhajtozni fölötte.
Nem vett észre mindent, de a feszültséget megérezte. Azok az emberek, akik mások stabilitására támaszkodva élnek, nagyon pontosan meghallják, amikor a tartóoszlop elkezd elmozdulni alóluk.
A végső jelenet csütörtökön érkezett el.
A szokásosnál korábban értem haza a munkából. Útközben vettem túrót, tojást, akciós mosóport, és valamiért egy mogyorós csokoládét is. Valószínűleg a szervezetem kárpótlást követelt az abszurd színházért. Gábor a konyhában ült, előtte a telefonja. Az asztalon egy papírlap hevert, tele az ő szögletes kézírásával. Futólag megláttam rajta számokat: 3 600 000, 1 200 000, autó, nyaralás. Költségvetést készített az én pénzemre. Megható tettrekészség volt, csak éppen rossz helyen ébredt fel.
— Komolyan beszélnünk kell — mondta.
— Hallgatlak.
Kihúzta magát, mintha tárgyalásra készült volna.
— Átgondoltam az egészet. Anyának segíteni kell. Nem az egész összeggel, jó, értem, hogy félsz. Adunk neki kétmillió-nyolcszázezret kezdésnek, a többit majd ő összeszedi valahogy. Nekem az autóra legalább kétmillió kellene, mert már tényleg kínos azzal járni, ami most van. Pihenni is el kell mennünk, mindketten teljesen kiégtünk. Ami meg marad, azt megtarthatod a befektetéseidre, ahogy akartad. Szerintem ez korrekt.
Letettem a bevásárlószatyrot az asztalra.
— Te most felosztottad az örökségemet, és nagyvonalúan engedélyezted, hogy a maradékkal azt csináljak, amit akarok?
— Ne forgasd ki.
— Nem forgatom ki. Jegyzőkönyvezem.
Tenyerével rácsapott a papírra.
— Te kényszerítesz rá, hogy számolgassak! Mert teljesen bezárkóztál. Olyan lettél, mint egy bank, amelyik elutasítja a hitelkérelmet. A férjed vagyok, nem koldus.
— Akkor ne kérj úgy, mint egy koldus, és ne követelj úgy, mint egy behajtó.
Elsápadt.
— Nagyon messzire mész.
Abban a pillanatban tudtam, hogy eljött az idő. Nem volt ünnepélyes, nem volt szépen előkészítve, nem szólt hozzá drámai zene. Az asztalon ott állt az akciós mosópor, a túrót be kellett volna tenni a hűtőbe. De az életben a fontos dolgok többnyire valami nevetséges díszlet előtt történnek.
— Beadtam a válókeresetet, Gábor. Az örökségből nem kapsz. A lakásból sem. Ami tényleg közös, azt elosztjuk a törvény szerint.
Elhallgatott. Három másodpercig. Aztán ötig. Utána olyan arcot vágott, mintha nyilvánosan arcul ütöttem volna.
— Mit csináltál?
— Beadtam a válókeresetet.
— Te megőrültél? — Felpattant, a szék hátracsúszott mögötte. — Felfogod egyáltalán, miket beszélsz? Pénz miatt? Valami pénz miatt tönkreteszed a családot?
— Nem a pénz miatt. Hanem azért, mert te nem emberként kezelsz, hanem funkcióként.
— Miféle funkcióként?
— Pénzkiadó automataként, főzési opcióval. Néha szexszel. Néha felújítással.
Hadonászni kezdett.
— Na tessék! Ilyen vagy valójában! Gyűjtögetted magadban, felírtál mindent, ugye? Te soha nem is szerettél engem.
— Szerettelek. Csak a szeretetnek nem kötelessége finanszírozni mások gyerekességét.
— Anya megmondta, hogy egyszer eldobod a családot.
— Anyád sok mindent megmondott. Többnyire olyasmit is, amire senki sem kérte.
Közelebb lépett. Nem ütött meg, nem. Gábor nem abból a fajtából való volt. Ő nem csontokat tör, hanem a levegőt rontja el körülötted, amíg végül te kezdesz fuldokolni.
— Ezt még megbánod. Ügyvédet fogadok. Bebizonyítom, hogy ez mind közös. Házasság alatt kaptad a pénzt.
— Fogadj csak. Én már beszéltem ügyvéddel.
Nézett rám, és öt év alatt először nem a férjemet láttam benne, nem a sértett kisfiút, nem azt az embert, akit meg kell érteni, meg kell magyarázni, meg kell menteni. Egy felnőtt férfit láttam, aki halálra rémült attól, hogy bezárul az etető. Kellemetlen látvány volt. Nem tragikus, inkább hétköznapi. Mint a penész a szekrény mögött: csendben élt addig, amíg valaki arrébb nem tolta a bútort.
Bementem a hálóba, elővettem a táskát. Gábor utánam jött, és megállás nélkül beszélt. Árulásról, az anyjáról, arról, hogy én „soha nem voltam igazi feleség”, meg arról, hogy „a normális nők összetartják a családot”. Ellenőriztem az iratokat, felkaptam a töltőt az éjjeliszekrényről, felvettem a kabátomat.
— Hová mész?
— Anyámhoz.
— Persze. Fuss csak. Aztán nehogy visszakéredzkedj.
Az ajtónál megálltam.
— Gábor, jegyezd meg ezt a pillanatot. Nem azért, mert szép. Hanem azért, mert később majd azt fogod mesélni, hogy hirtelen mentem el. Nem. Én öt éve indultam. Ma csak elértem az ajtóig.
Valamit még mondani akart, de én már kint voltam. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót. A lépcsőházban nedvesség, sült hagyma és valakinek az olcsó cigarettája keveredett. A lift nem akart megérkezni. Ott álltam a táskámmal, és hallgattam, ahogy Gábor odabent járkál a lakásban. Valami leesett. Talán egy szék. Talán a családról alkotott elképzelése.
Anyám a város másik végén lakott, egy panelházi háromszobás lakásban a nevelőapámmal és egy macskával, amely lenézte a vendégeket, de tisztelte azokat, akik táskával érkeztek. Ajtót nyitott, rám nézett, és nem kérdezte meg, mi történt. Ezért a mai napig hálás vagyok neki. Vannak kérdések, amelyeket csak azért tesznek fel, hogy az ember végképp darabokra essen.
— Gyere be — mondta. — Leves van. Papucs is.
Az asztalnál mindent elmeséltem. Anyám némán hallgatott, csak egyszer állt fel, hogy lekapcsolja a vízforralót, amely már rég felforrt, és sértődötten kattogott magában. A nevelőapám a szobában ült a tévé előtt, de levette a hangerőt. Ő egyébként is tapintatos ember volt: úgy tudott támogatni, hogy nem tolakodott bele semmibe.
Amikor befejeztem, anyám csak ennyit mondott:
— Vártam, hogy mikor látod meg magadtól.
— Miért nem mondtad?
— Ha mondom, védted volna. Mindenki ezt csinálja, amíg meg nem érik benne a döntés.
Vitatkozni akartam, de nem ment. Igaza volt.
A válás három hónapig húzódott. Nem azért, mert jogilag bonyolult lett volna, hanem mert Gábor és Katalin úgy döntöttek, népszórakoztató sorozatot csinálnak az egészből. Gábor ügyvédet fogadott, aki megpróbálta előadni, hogy az örökség „a házasság fennállása alatt érkezett, ezért a család érdekeit figyelembe véve kell kezelni”. Anna olyan arccal hallgatta végig, amilyet egy orvos vághat, amikor a beteg teljes meggyőződéssel ad elő valami szakmailag tarthatatlan ostobaságot.