…amit majd meg lehet kerülni egy kis gyengédséggel, sértődöttséggel vagy végső esetben az anyjával.
— Mi egy család vagyunk — mondta. — Nálunk tényleg létezhet olyan, hogy „te” meg „én”?
Majdnem felnevettem. Nem jókedvemben, inkább azért, mert annyira pontosan mutatta magát a pillanat.
— Dehogynem létezhet. Amikor én fizetem a lakás javításait, akkor valahogy van „én”. Amikor én teszek pénzt a közös számlára, akkor is. De amint örökségről van szó, rögtön előkerül a „mi”.
— Na, már megint kezded — húzta el a száját. — Nem erről beszélek.
— Én viszont pontosan erről.
Felállt, tett néhány kört a szobában, megdörzsölte a tarkóját, aztán visszaült.
— Csak ne csinálj belőlem ellenséget. Én annyit mondok, hogy végre adódott egy lehetőség normálisan élni.
— Normálisan élni nem azt jelenti, hogy fél év alatt elverjük az egészet.
— Senki nem akarja elverni.
— Három perc alatt felsoroltál egy nyaralást, egy autót, egy tévét, és biztos vagyok benne, hogy valahol a lista végén ott lapul egy játékkonzol is.
Erre megsértődött. Pont azért, mert a konzol valóban ott lapult. Láttam az arcán.
A következő napok csendes, otthoni ostrommá változtak. Gábor komoran járt-kelt a lakásban, félvállról válaszolgatott, és látványosan kenyér nélkül ette a rántottát, mert „akinek fontos, az vesz”. A kenyér ott volt a szekrényben, csak nem nyitotta ki. Harmadik nap közölte, hogy „valahogy idegen lettem”. Negyedik nap már ott tartott, hogy a pénz megrontja az embert. Ötödik nap megkérdezte, szándékozom-e egyáltalán a férjemmel megbeszélni bármit, vagy mostantól albérlői jogviszonyban él a saját otthonában.
A nyelvem hegyén volt, hogy az albérlők néha többet fizetnek, de lenyeltem. Nem nemességből. Egyszerűen tartalékoltam az erőmet.
Közben a munkahelyemen is kitört a maga kis tüze: a sofőr rossz raktárcímre ment, az ügyfél úgy ordított, mintha személyesen mi loptuk volna el a teljes kamionját, a főnököm pedig olyan arccal járkált az irodában, hogy „mindenkit kirúgok, de csak ebéd után”. Péntek estére úgy értem haza, mintha egész nap ütközőpárnának használtak volna mások követelései között.
Gábor már az ajtóban ezzel fogadott:
— Anyának nem telefonáltál?
— Miért kellett volna?
— Csak úgy. Aggódik.
Levettem a kabátomat.
— Mi miatt aggódik?
— Hát… általában. Értünk.
Itt kellett volna gyanút fognom. De fáradt voltam. A fáradt ember sokszor nem hallja meg a közeledő vonat moraját.
Szombat reggel Katalin maga jelent meg.
Ajtót nyitottam, ő pedig úgy lépett be, mintha hazajött volna. A kezében zacskó mandarin, a fején csillogó szálakkal átszőtt kötött sapka, az ajka keskeny, hivatalos vonallá préselve. A lépcsőház hidege is beúszott utána az előszobába, nedves újságpapír szagával és az ő émelyítően édes parfümjével együtt.
— Gábor nincs itthon? — kérdezte.
— Elment valami alkatrészért. Kér teát?
— Majd később. Beszélnünk kell.
Bement a konyhába, leült, és azonnal körbenézett: az asztalon, a tűzhelyen, a sütő fogantyúján lógó konyharuhán. Katalin még történelmi jelentőségű családi pillanatokban sem veszítette el azt a képességét, hogy morzsákat fedezzen fel.
— Régóta gondolkodom valamin — kezdte. — Kellene nekem egy saját vállalkozás. Elég volt abból, hogy aprópénzekből tengődjek. A nyugdíj nevetséges, az egészségem sem vasból van, de kezem van, eszem van. A megálló mellett felszabadul egy helyiség. Ott lehetne nyitni egy virágos pavilont. Virág mindig kell: esküvőre, temetésre, évnyitóra, bűnbánó férfiaknak. Folyamatos lenne a forgalom.
Gépiesen bólintottam. Ebben még volt is logika. Katalin tényleg szerette a virágokat, ismerte a fajtaneveket, és három szálból meg egy darab celofánból képes volt olyan csokrot összerakni, amiért egy érzelmesebb ember gondolkodás nélkül kifizetett volna ezreket.
— Indulótőke kell — folytatta. — Hűtő, bérleti díj, első árukészlet, tábla, pénztárgép, papírok. Számoltam. Ha nem luxusban gondolkodunk, csak tisztességesen, akkor kilencszázezer forint kell hozzá.
Ekkor már pontosan tudtam, merre tart az egész, mégis reménykedtem benne, hogy legalább emberi formában fog elhangzani a kérés. Néha egészen makacs tudok lenni a reménykedésben.
— Értem — mondtam. — És hitel?
Úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna neki, hogy adja el az egyik veséjét.
— Hitel? Az én koromban? A bankok csak arra várnak, hogy megfojtsák az embert. Meg aztán minek hitel, ha a családban van pénz?
— A családban?
— Nálad — pontosította pislogás nélkül. — De hát te a fiam felesége vagy. Vagyis nem idegen.
Éppen vizet engedtem magamnak a szűrőkancsóból. A pohár hirtelen sokkal nehezebbnek tűnt a kezemben.
— Katalin, én nem fogok kilencszázezer forintot betenni a maga pavilonjába.
Először még csak felháborodni sem tudott. Megdermedt. Nyilván az ő forgatókönyvében én ilyenkor zavarba jövök, elkérem a számlaszámot, esetleg meghatottságomban elpityeredem, amiért ilyen magasztos családi szerepet bíztak rám.
— Nem értetted meg — mondta lassan. — Nem bundára kérek pénzt. Vállalkozást akarok indítani. Ez mindenkinek jó lenne. Gábornak is könnyebb lenne később, nektek is jutna belőle haszon. Én nem vagyok idegen.
— Megértettem. A válaszom: nem.
— Miért?
— Mert ez az én külön pénzem. Örökség. Nem állok készen arra, hogy majdnem egymilliót kockáztassak egy olyan üzletben, amit a múlt héten talált ki.
— Nem a múlt héten! — csapott az asztalra. A kanál megcsörrent a bögrében. — Egész életemben arról álmodtam, hogy ne másnak görnyedjek, hanem legyen valami sajátom. Te meg itt ülsz ebben a lakásban, amit mondhatni az öledbe dobott a sors, és markolod a pénzt. Gábornak igaza van. A pénz elrontott téged.
— A pénz nem rontott el. Csak megmutatta, ki hogyan néz rám.
A mondat szinte magától szakadt ki belőlem. Katalin összehúzta a szemét.
— Te mégis kinek képzeled magad? Nagyon okos lettél? Nagy fizetése van, övé a lakás, övé a pénz. És a férje akkor mi? Tartozék? Te nyomtad el, ezért nem tud kibontakozni.
Letettem a poharat.
— Gábor felnőtt férfi. Ha nem tud kibontakozni, nézze meg, nem belülről zárta-e magára az ajtót.
Foltokban vörösödött ki az arca. Más helyzetben talán meg is ijedtem volna. Akkor azonban furcsa nyugalom volt bennem, olyan, mint vihar előtt, amikor a levegőben már érezni a fémes szagot.
— Én kezdettől nem kedveltelek — mondta. — Száraz vagy. Mindent számolgatsz. Egy család nem így működik.
— Egy család azzal sem működik, hogy az egyik ember folyton fizet, a másik meg az anyjával együtt eldönti, mire költsék el.
— Ne merj az anyámról… vagyis rólam… — belezavarodott, ettől még dühösebb lett. — Hálátlan vagy. Mi befogadtunk téged.
— Az én lakásomba? — kérdeztem. — Igazán nagylelkű volt.
Felugrott. A szék lába végigcsikordult a kövön.
— Mindent elmondok Gábornak. Ideje, hogy végre férfiként viselkedjen.
— Akkor adja át neki azt is, hogy nemet mondtam. Hogy ne kelljen még egyszer megkérdeznie.
Katalin kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az előszobai polcról leesett a cipőkefe. Felemeltem, visszatettem a helyére, és akkor megláttam a padlón a csizmája sáros nyomait. Élesen kirajzolódó, elmaszatolt foltok keresztben a folyosón, amit előző nap mostam fel. Néha éppen egy ilyen hétköznapi apróság üt nagyobbat, mint a nagyjelenet. A kiabálást még kibírod valahogy, aztán ott térdelsz más kosza fölött, és hirtelen csak az jut eszedbe: meddig lehet ezt még csinálni?
Gábor este ért haza. Hogy hozott-e alkatrészt vagy sem, arra már nem emlékszem. Az arcán viszont ott ült a gondosan előmelegített sértettség, amit az anyai telefonhívás láthatóan alaposan felkészített.
— Miért kellett anyámat ennyire kikészítened?
Éppen uborkát szeleteltem a salátába. A kés egyenletesen, vékonyan, pontosan járt a kezemben.
— Ő jutott el odáig magától.
— Eszter, ne gúnyolódj. Sírt.
— Nagyon?
— Neked ez vicces?
— Nem. Csak érdekel, pontosan mikor volt rá ideje. Azelőtt, hogy pénzt követelt, vagy azután, hogy hálátlannak nevezett?
Ledobta a kulcsait a komódra.
— Nem követelt. Segítséget kért.
— A kérésben benne van a visszautasítás lehetősége. Amit ő előadott, az utasítás volt.
Gábor leült a székre, és összekulcsolta a kezét.
— Beszéljük meg nyugodtan. Anyának tényleg szüksége lenne egy esélyre. Nem úgy alakult az élete, ahogy szerette volna. Apám ivott, aztán lelépett, rendes munkája sem volt sokáig. Egyedül húzott fel engem. Tartozom neki.
— Te tartozol neki — mondtam. — Nem én.
— Mi egy család vagyunk.
— Megint előveszed ezt a szót, amikor az én pénzemre van szükség.
Fáradtan nézett rám, de ez a fáradtság nem a helyzetnek szólt. Inkább annak, hogy sehogy sem akartam végre kényelmessé válni számára.
— Meddig akarod még mindent pénzben mérni?
Letettem a kést.
— Gábor, én öt évig nem pénzben mértem a dolgokat. Pont ezért jutottunk el ehhez a könyveléshez, ahol én fizetek, te pedig a lelki értékekről tartasz előadást.
Hirtelen felpattant.
— Megalázol.
— Nem. Csak nevén nevezem a dolgokat.
— Anyának igaza van. Mindig többre tartottad magad.
— Attól, hogy valaki a saját lábán áll, még nem biztos, hogy lenéz másokat. Lehet, hogy a többiek egyszerűen ülnek.
Bement a szobába, és bevágta maga mögött az ajtót. Én a konyhában maradtam az uborkával, a kaporral és azzal az érzéssel, hogy a lakás hirtelen kisebb lett. Aznap este nem evett a salátából. Másnap persze megette, csak mártírarccal.
Ezután két hét nevelő célzatú hadművelet következett. Katalin hívogatott, én nem vettem fel. Akkor üzeneteket kezdett írni: „Eszter, térj észhez. A kapzsiság tönkreteszi a családokat.” Aztán bekapcsolódott Gábor nagynénje is, akit addig összesen egyszer láttam, egy születésnapi ünnepségen. Közölte, hogy „az idősebbeket tisztelni kell”, majd hozzátette, hogy szégyelli magát miattam. Visszaírtam neki: „A szégyen személyes érzés, rendelkezzen vele belátása szerint.” Többet nem keresett.
Gábor közben taktikát váltogatott. Először nyomást gyakorolt: „Figyelembe kell venned a család érdekeit.” Aztán sértett lett: „Értem, nekem itt már nincs helyem.” Később gyengédségre váltott: kávét hozott, megérintette a vállamat, és halkan azt mondta: „Miért viselkedünk úgy, mint két idegen?” Néztem őt, és arra gondoltam, hogy még a kedvességet is szerszámként használja. Mint egy csavarhúzót: meghúzni vele valamit, alányúlni, kinyitni.