László szája lassan mosolyra húzódott.
És Anna ettől a mosolytól jobban megrémült, mint bármilyen ordítástól.
— Azért, mert én vagyok a férfi — mondta. — Én döntök. Én vagyok a család feje.
Néha néhány egyszerű mondat is elég ahhoz, hogy egy egész élet illúziója darabokra hulljon.
Anna abban a pillanatban értette meg igazán, milyen rettenetes tévedésben élt.
Évek óta egy olyan ember mellett volt, aki soha, egyetlen percig sem tekintette őt egyenrangúnak.
Csak elviselte, hogy önálló.
Eltűrte, hogy dolgozik, hogy saját véleménye van, hogy vannak döntései.
De elfogadni sosem fogadta el.
Hirtelen valami ólmos fáradtság telepedett rá.
Nem az aznapi veszekedéstől.
Nem ettől az egyetlen estétől.
Hanem mindentől.
Az összes mögöttük hagyott évtől.
Belefáradt abba, hogy újra meg újra bizonygatnia kell: joga van dolgozni.
Joga van pihenni.
Joga van találkozni a barátaival.
Joga van rendelkezni a saját keresetével.
Joga van önmaga lenni.
Harmincöt éves volt, és hosszú idő után először érezte úgy, hogy teljesen egyedül áll a világban.
László közben elővette Anna telefonját.
— Eszedbe se jusson felhívni a bankot — jegyezte meg hidegen.
Anna lassan felemelte a fejét.
— Tessék?
A férfi vigyora még szélesebb lett.
— Már használtam a kártyát. Vettem egy új bukósisakot, meg megtankoltam a motort.
Annában valami hangtalanul elszakadt.
Csak nézte őt, és képtelen volt felfogni, hogy ez valóban megtörténik.
László nem egyszerűen elvette a kártyáját.
Nemcsak átlépett egy határt, amelyhez semmi joga nem lett volna.
Hanem költött is a pénzéből.
És mindezt olyan magától értetődő nyugalommal közölte, mintha ez természetes volna.
Mintha neki ehhez joga lenne.
— Ez lopás… — suttogta Anna.
László egy lépéssel közelebb rándult hozzá.
— Ilyen szavakat ne merj használni velem szemben.
De Anna már alig hallotta.
A szeme előtt egymás után villantak fel az elmúlt évek jelenetei.
Ő fizette a bevásárlásokat.
Ő állta a nyaralásokat.
Ő adta a pénzt a lakás felújítására.
Ő váltotta ki László anyjának gyógyszereit.
Ő rendezte a biztosítást.
Szinte mindent ő fizetett.
És ennek ellenére mindig ő volt a rossz feleség.
Nem elég gondoskodó.
Nem elég házias.
Nem elég alkalmazkodó.
Néha az ember hosszú éveken át él együtt az árulással, mégsem ismeri fel.
Mert az árulás nem mindig hűtlenséggel kezdődik.
Sokkal korábban.
A tisztelet hiányával.
Azzal a vággyal, hogy a másikat irányítani lehessen.
Azzal a meggyőződéssel, hogy a másik ember valamiképpen a tulajdonod.
— Add vissza a telefonomat — mondta Anna csendesen.
— Nem.
Anna egyenesen a szemébe nézett.
És abban a pillanatban megszűnt félni.
Belül különös üresség támadt benne.
Meglepően tiszta, hideg üresség.
Mintha az a szerelem, amelyet olyan makacsul próbált életben tartani, egyszerűen kihunyt volna.
Nem volt kiabálás.
Nem volt jelenet.
Nem voltak könnyek.
Anna odalépett a fagyasztóhoz, kivett belőle egy csomag mirelit derelyét, majd vizet tett fel forrni.