élvezni kezdtem a tehetetlenségét. Szinte testi jóleséssel figyeltem, ahogy darabokra hullik benne az a meggyőződés, hogy a világ az ő „stratégiai tartaléka” körül forog. Csúnya, szúrós öröm volt ez, olyan, amelytől jobban megijedtem, mint a kiabálásától.
Azt is észrevettem, hogy egyenletesen veszem a levegőt. Fél év óta először nem ült a mellkasomon az a nehéz, fojtogató gombóc, amelyet addig tévesen „családi felelősségnek” neveztem.
Amikor végül kimentem a konyhába, Péter az asztalnál ült. Előtte egy tányéron felismerhetetlen, fekete csomó hevert; talán rántottának indult. Az asztalt ellepték a szupermarketes szatyrok. Látszott, hogy pánikszerűen bevásárolt: sokat, drágán, minden rendszer nélkül. Kész felvágottak, különféle konzervek, háromféle kenyér, meg egy rakás olyan dolog, amit normális ember nem ugyanarra a hétre vesz meg.
– Anna – emelte rám a tekintetét. A szeme alatt sötét árkok húzódtak. – Fejezzük ezt be, jó? Tegnap… túl messzire mentem. Elragadtattam magam. Nézd, vettem ennivalót. Mindannyiunknak. Anyának is, ha esetleg még egyszer beugrana.
Felém tolta az egyik szatyrot, amely tele volt drága finomságokkal. Klasszikus jóvátételi csomag volt. Pont olyan, amilyet azok az ügyfelek küldenek gyümölcskosár formájában, akik késnek a fizetéssel, és remélik, hogy a késedelmi díjat majd elengedjük nekik.
– Péter, te még mindig nem érted – ültem le vele szemben, de a szatyorra rá sem néztem. – Nem az élelmiszer a gond. És még csak nem is az a kétszáznegyvenezer forint. Hanem az, hogy ebben a lakásban az én helyemet egy „feltételesen ingyenes erőforrásként” határoztad meg. Csakhogy az erőforrásoknak van egy kellemetlen tulajdonságuk: egyszer elfogynak.
Elővettem a mappámból néhány lapot, amelyeket még előző este nyomtattam ki. A szakmai ártalmam végre megtalálta a megfelelő kijáratot.
– Ez meg mi? – ráncolta össze a homlokát.
– Háztartási szolgáltatások nyújtására vonatkozó megállapodás – csúsztattam elé a papírokat. – Ha már átálltunk a tiszta gazdasági logikára, akkor legyünk következetesek. Mindent tételesen feltüntettem: egy vacsora elkészítésének díját, a takarítás időnormáját, a bevásárlás piaci értékét. Ha azt szeretnéd, hogy ebben az otthonban töltött tészta illata legyen, ne pedig odaégett tojásé, akkor ezekért a szolgáltatásokért fizetni fogsz. A saját tartalékodból.
Péter a kezébe vette a lapokat. Láttam, ahogy a szeme ide-oda ugrál a sorokon. Amikor elért „A felek felelőssége” című részhez, egészen elsápadt.
– Te… te azt akarod, hogy fizessek neked azért, mert a feleségem vagy? Anna, ez… ez színtiszta cinizmus! Ez valami háztartási prostitúció!
– Nem, Péter. A prostitúció az, amikor fizetsz, és közben még élvezetet is kapsz. Ez inkább kiszervezés. Megvásárolod azt a kényelmet, amelyet önállóan nem vagy képes megteremteni. Vagy partnerként élünk, közös kasszával és közös feladatokkal, vagy megrendelő és szolgáltató leszünk. Választhatsz. De az a régi, „bölcs Anna”, aki leveseket főz csak azért, hogy cserébe a feleségednek nevezhesd, többé nem létezik.
Úgy meredt rám, mintha hirtelen kinőtt volna még egy fejem. És abban a pillantásban nem szerelmet láttam, hanem kapkodó veszteségszámítást.
– És ha nem írom alá? – kérdezte halkan.
– Akkor továbbra is zacskókból fogsz enni, én pedig egy hónapon belül beadom a vagyonmegosztási kérelmet. Pénzügyi tanácsadóként előre szólok: ezzel nagyjából a vagyonod negyven százalékát elveszítheted, beleértve ennek a lakásnak a rád eső részét és azt a bizonyos autóra félretett pénzt is.
A konyhára megint csend ereszkedett. Csak a csapból hulló vízcseppek egyenletes koppanása hallatszott. Szándékosan nem javíttattam meg előző nap. Gondoltam, ez majd jó lesz első tételnek a „férfimunkák” listáján, amelyek elmaradásáért egyébként szintén levonást javasoltam az ő részéből.
Aznap este aláírta. Rá sem nézett igazán, csak nagy, dühös mozdulattal odakanyarította a nevét, aztán az asztalra hajította a tollat.
Két hónap telt el.
Szegedet már az első tavaszi esők mosták tisztára. A lakásunkban állandóan rend volt, és mindig ételszag terjengett, de ez az illat már nem hozott nekem semmiféle örömöt. Péter elcsendesedett. A megállapodás szerint, pontos ütemezésben utalta nekem a pénzt. Mint két mintaszerűen működő társtulajdonos, akik véletlenül egy fedél alatt élnek.
Erika asszony többé nem ugrott be „csak egy kis töltött tésztára”. Az eset után kijelentette a fiának, hogy „Anna teljesen megbolondult a számaitól”, és ettől kezdve kizárólag telefonon tartották a kapcsolatot. Anyám is hosszasan sóhajtozott a vonal túlsó végén:
– Annuskám, minek kellett ezt ilyen keményen? A férfi olyan, mint egy gyerek, kedvességgel kell vele bánni…
Hallgattam, és közben világosan értettem: ők mind ugyanabban a régi filmben élnek, ahol a női főszereplő mosolyog, tányérokat rak az asztalra, és mindent lenyel. Csakhogy én kisétáltam abból a filmből.
Egyik este Péter hatalmas rózsacsokorral érkezett haza. Nem azokkal az olcsó szegfűkkel, amelyeket nőnapon szokott a kezembe nyomni, hanem valódi, súlyos fejű, sötétbor színű rózsákkal.
– Anna – toporgott ügyetlenül az ajtóban. – Tépjük szét ezeket a papírokat. Komolyan, ez őrültség. Mi család vagyunk. Én mindent megértettem. Hülye voltam. Ezután a teljes fizetésemet a közös számlára utalom, becsszó. Legyen újra úgy, mint régen, jó?
Ránéztem a rózsákra. Szépek voltak, ezt nem lehetett tagadni. Mégsem virágokat láttam bennük, hanem egy kísérletet: visszavásárolni azt az irányítást, amely egyszer már kicsúszott a kezéből. A „mint régen” valójában azt jelentette, hogy megint kiszámíthatóvá és kényelmessé válok számára.
Azt vettem észre, hogy az ujjaim maguktól a karikagyűrűm felé mozdulnak. A fejem még nem hozott döntést, a kezem viszont már igen. Lassan lehúztam az ujjamról, és letettem az előszobai polcra, a kulcsok mellé.
– Régen már nem lesz, Péter. Mostantól csak másképp lehet. Vagy sehogy.
Felvettem a kabátomat.
– Hová mész? – a hangjában megint felbukkant az a régi, sértett nyafogás. – Hiszen rózsát hoztam… Vacsora van?
– A hűtőben. Megmelegíted magadnak. Ma szombat van, a szerződés szerint pedig nekem személyes időm van.
Az ajtóhoz léptem. Ugyanaz a küszöb volt, ugyanaz a visszhangos pont a lakásban. Két hónappal korábban itt dermedtem meg, mert nem mertem kilépni az ismeretlenbe, annyira féltem elveszíteni azt, amit stabilitásnak hittem. Most ugyanott álltam, és éreztem, hogy szilárd talaj van a talpam alatt.
Átléptem a küszöböt. Nem menekültem, nem csaptam be magam mögött az ajtót, nem rendeztem jelenetet. Egyszerűen csak elindultam a saját életem felé. A szabadság nem tűzijátékkal és ünnepi zenével érkezett, hanem egy apró bérelt garzonnal, amelyet egy héttel korábban titokban már kinéztem, meg hosszú, fárasztó beszélgetésekkel egy ügyvéddel.
Győzelem volt? Talán. De olyan íze volt, mint a kihűlt teának.
Megbocsátottam neki. Őszintén. Sőt, még egy hónapig abban a lakásban maradtam, amíg a papírok intéződtek. De a gyűrűt többé nem húztam vissza. Ott maradt az előszobai polcon, és lassan vékony porréteg lepte be: egy apró, aranyból készült nulla, annak az életnek a jelképe, amely akkor ért véget, amikor nekem felajánlották azt a bizonyos „kétszáznegyvenezer forintot ételre”.
Tudják, mire jöttem rá? Néha ahhoz, hogy az ember megtalálja önmagát, előbb el kell veszítenie az étvágyát mások játékszabályaihoz.