Valamikor régen láttam egy fekete-fehér, régi francia filmet. A címére már képtelen lennék visszaemlékezni. A főszereplő nő másfél órán át finom mozdulatokkal tányérokat igazgatott, kedvesen mosolygott a férjére, aztán a végén egyszerűen felállt, kiment az ajtón, és az asztalon hagyta a kulcscsomóját. Huszonkét évesen akkor csak legyintettem: „Micsoda ostoba nő, legalább jól megmondhatta volna neki a magáét.” Most, harminchat évesen, a makulátlanul csillogó szegedi konyhám közepén állva végre megértettem: az a nő nem volt ostoba. Csupán nem akarta tovább pazarolni az erejét.
Az energiámmal mindig is úgy bántam, mint az ügyfeleim portfólióival: pontosan, hideg fejjel, felesleges kilengések nélkül. A befektetési alapnál éppen ezért tartottak nagyra.
— Anna, maga olyan, mint egy számológép — szokta mondogatni a főnököm. — Semmi fölösleges érzelem, csak tiszta adatok.
Én pedig ezt a belső számológépet hazavittem magammal a kényelmes, kétszobás lakásunkba a Kossuth Lajos sugárúton, ahol Péter várt rám.
Péter vezető mérnökként dolgozott egy zárt kutatóintézetben. Ő volt maga a megtestesült kiszámíthatóság: szabályosan elválasztott haj, tökéletesre vasalt inggallér, és olyan beszédmodor, mintha minden egyes mondata előbb átment volna valamilyen hivatalos minőség-ellenőrzésen.
Az a csütörtök este semmiben sem különbözött a korábbi százaktól. Éppen kikapcsoltam a sütőt, amelyben sajtos kéreg alatt sült a hús, majd nekiláttam a salátának. Péter az asztalnál ült, és a tabletjén görgetett valamit.
— Anna, átnéztem a múlt havi kiadásainkat — kezdte úgy, hogy fel sem pillantott. — Túl sok pénz megy el teljesen fölösleges dolgokra. A pénzügyi magazinjaid előfizetései, az a méregdrága szemes kávé…
A kés megállt a kezemben a paradicsom fölött.
— Péter, a kávét mindketten isszuk. A szaklapok pedig a munkámhoz kellenek.
Ekkor végre rám nézett. Ugyanazzal a tekintettel, amellyel a gyakornokok műszaki rajzait szokta vizsgálni: fölényesen, türelmes leereszkedéssel.
— Munka, persze. De legyünk őszinték. A te havi kétszáznegyvenezer forintos fizetésed nagyjából arra elég, hogy megvedd az ennivalót meg a háztartási szereket. Lényegében te biztosítod a mindennapi működésünket, miközben én fizetem a hitelt és fenntartom az autót. Úgyhogy állapodjunk meg normálisan: a te pénzed megy ételre és a lakásra, az én fizetésemet pedig nem bolygatjuk. Az lesz a stratégiai tartalékom. Két év múlva le akarjuk cserélni a Nissanodat, nem? Akkor majd én arra gyűjtök.
Valami apró, ideges rezgés indult meg a mellkasomban. Nem düh volt. Inkább olyan érzés, mint amikor egy bonyolult szerkezetben elpattan egy parányi, de létfontosságú rugó. Eszembe jutott, hogy a közös életünk elején még egy csomag fagyasztott derelyét feleztünk el ketten, és arról álmodoztunk, hogy mi majd mindig mindent együtt csinálunk.
— Vagyis — hallottam a saját hangomat, meglepően nyugodtan — azt szeretnéd közölni velem, hogy mostantól hivatalosan is szakácsnő és beszerző vagyok? Csak éppen fizetés nélkül, saját költségre?
Péter úgy húzta el a száját, mintha megfájdult volna a foga.
— Ne túlozz. Te értelmes nő vagy, Anna. Gazdálkodj ügyesen a saját pénzeddel. Kétszáznegyvenezer forint igenis tisztességes összeg arra, hogy két felnőttet és egy macskát etess belőle, ha az ember nem vesz mindenféle hóbortos luxuscikket.
Felállt, odament a tűzhelyhez, és benézett az egyik lábasba.
— Szombatra pedig csinálj valami töltött tésztát vagy húsos gőzgombócot. Anya azt mondta, beugrik. Erika néninek pont akkor ér véget a diétás napja.
A hátát néztem, és közben azt éreztem, hogy elzsibbadnak az ujjaim. A testem hamarabb reagált, mint az agyam: hirtelen nagyon tisztán éreztem a kés súlyát a kezemben. Nem fegyverként, hanem mint valami fölösleges tárgyat, amelynek ebben a lakásban már semmi helye.
— Rendben, Péter — mondtam. — Akkor majd okosan fogok gazdálkodni a saját forrásaimmal.
Elégedetten bólintott, majd átment a szobába híradót nézni. Én pedig ott maradtam a konyhában, és a húsos tálat bámultam, amely alig öt perccel korábban még a családi meghittségünk jelképének tűnt.
Tudják, mi a nők egyik legnagyobb tévedése? Azt hisszük, ha beletesszük a lelkünket az otthon működtetésébe, akkor az az otthon a várunkká válik. Pedig sokszor csak díszletet építünk, amelyet bármelyik pillanatban át lehet címkézni „a fő finanszírozó tulajdonává”.
Az egész estét munkával töltöttem. Nem, nem a befektetési alap jelentésein dolgoztam. Excel-táblát készítettem. Beleírtam egy kiló marhahús árát, a tűzhely mellett töltött saját óráim értékét, a sütő amortizációját, a vízfogyasztást, a mosogatószereket, a takarítószereket. A számok kegyetlenül őszinték voltak. Ahhoz, hogy Pétert azon a szinten etessem, amelyhez hozzászokott — levessel, főfogással, házi süteménnyel —, nemcsak a teljes fizetésemet kellett volna elköltenem, hanem heti nagyjából húsz órányi tiszta munkaidőt is rá kellett volna áldoznom.
Másnap reggel a szokásosnál korábban ébredtem. Péter még aludt, keresztben elnyúlva a saját térfelén. Ránéztem, és semmit sem éreztem, csak hideg szakmai kíváncsiságot. Olyan volt, mint egy érdekesnek látszó, de alapvetően hibás befektetési projekt.
Nem főztem kávét. Még a konyhába sem mentem ki. Gyorsan felöltöztem, élénkvörös rúzst tettem fel — Péter ki nem állhatta, szerinte „kihívó” volt —, aztán kiléptem a lakásból.
A munkahelyemen kifogástalanul teljesítettem. Délig már pontosan tudtam, mit fogok tenni.
Amikor este hazaértem, Péter a konyhában állt. A nyitott, szinte üres hűtő előtt toporgott, és őszintén tanácstalannak látszott.
— Anna, nincs vacsora? — kérdezte, amikor megfordult.
— Nincs — feleltem nyugodtan, elmentem mellette, és letettem a táskámat egy székre. — Az új pénzügyi koncepciód alapján az én bevételem az élelmiszerre megy. Utánaszámoltam. A pénzem egy ember teljes értékű ellátására elegendő. Vagyis az enyémre.
Péter mozdulatlanná dermedt.
— Hogy érted azt, hogy az enyémre? És én?
— Te, drágám, a stratégiai tartalékoddal gazdálkodsz — mosolyogtam rá a legprofesszionálisabb mosolyommal. — Felnőtt, cselekvőképes férfi vagy. Mérnök. Biztos vagyok benne, hogy a saját erőforrásaidból is hatékonyan meg tudod szervezni az étkezésedet.
Néhány másodpercig csak pislogott.
— Ezt most komolyan mondod? A tegnapi miatt csinálsz jelenetet?
— Semmiféle jelenet nincs. Ez tiszta közgazdaságtan — vettem elő a táskámból egy dobozt, benne az irodával szemközti étteremből hozott, gondosan összeállított salátával. — Az én kétszáznegyvenezer forintom az én ételeimre megy. A fizetésemet ne érintsd. Te fogalmaztál így, nem?
Péter elsápadt. Aztán vörös foltok jelentek meg az arcán, ami nála biztos jele volt annak, hogy lassan forrni kezd benne az indulat.
— Anna, ez egyáltalán nem vicces. Hazaértem a munkából, és éhes vagyok!
— Én is munkából jöttem — jegyeztem meg szelíden, miközben felnyitottam a dobozt. A rukkola és a pirított fenyőmag illata betöltötte a konyhát. — És rendkívül elégedett vagyok a stratégiai döntésemmel.
Aznap éjjel háttal feküdtünk egymásnak. Az ágy hatalmas, jeges mezőnek tűnt. Éreztem, ahogy Péter nyugtalanul forgolódik.