Reggeli sehol.
Márk úgy rontott be a hálószobámba, mintha ajtóstul akarná rám dönteni a lakást. Az arca lángolt a dühtől.
— Anya! Mi a fene ez?! Hol van a reggelim? Nóra egy óra múlva itt lesz, megkértelek, hogy rakj rendet a nappaliban! És az ingeim miért nincsenek kivasalva? Mégis miben fogadjam őt?
— Vasald ki magadnak, Márk. A vasaló a kamrában van — feleltem nyugodtan, fel sem emelve a hangomat, miközben tovább néztem a tévét.
— Most szórakozol velem?! — csattant fel, és már ordított. — A nyaraló miatt akarsz büntetni? Te egyszerűen önző vagy! Neked semmit sem számít, hogy én boldog legyek! Csak ahhoz értesz, hogy mindenkit megfojts a beteges ellenőrzéseddel! Nem csoda, hogy apa elmenekült mellőled! Kibírhatatlan vagy! A gondoskodásoddal minden ember életét posvánnyá változtatod!
Kimondta, aztán mintha maga is megijedt volna a saját hangjától, elhallgatott. A szobára ólomsúlyú, szinte csengő némaság telepedett.
Az apjáról szóló mondat úgy talált el, mintha gyomorszájon vágtak volna. Éreztem, ahogy kiszalad a vér az arcomból. Felálltam a fotelből, odamentem a szekrényhez, és a legfelső polcról leemeltem egy régi, fémből készült irattartó dobozt. Egyetlen mozdulattal az ágyára dobtam. A fedél nagy csattanással felpattant, a papírok szétcsúsztak a takarón.
— Olvasd el — mondtam olyan hangon, amelyet szinte én sem ismertem fel. — Olvasd el, miért „menekült el” tőlünk az apád.
A hazugság boncolása.
Márk homlokát ráncolva felvette a legfelső lapot. Bírósági határozat másolata volt.
Aztán jött a következő: igazolás egy addiktológiai gondozóból.
Majd a harmadik: zálogházi kivonat.
Láttam, ahogy a szeme egyre nagyobbra nyílik, az arca pedig hamuszürkévé dermed. Az a tökéletes apa, akire ő vidám, szabad emberként emlékezett, akit állítólag „anya irányításmániája” űzött el, valójában alkoholista és szerencsejáték-függő volt.
Az apja nem egyszerűen „elment”. Előtte kihordta a lakásból az összes aranyat, zálogba adta az autómat, és a kártyaadósságai miatt titokban megpróbálta átjátszani ezt a lakást kétes ingatlanosoknak. Az utolsó pillanatban tudtam meg.
— Én tettem ki őt, Márk — mondtam halkan, miközben néztem, hogyan remeg felnőtt fiam kezében a papír. — Rendőrökkel raktam ki, hogy te és én ne kerüljünk az utcára. Azt üvöltötte, hogy nélküle éhen halunk.