Az ő vére. Te meg holnap akár már sehol sem leszel. Akkor pedig a lakás nála marad, ahogy annak lennie kell.
– Majd meglátjuk – préseltem ki a fogaim között, aztán hátat fordítottam nekik, és bementem a hálószobába.
Belülről ráfordítottam a kulcsot az ajtóra. A kezem remegett, de a fejem meglepően tisztán járt. Szóval így akarnak játszani. Erőből. Rendben. Akkor én is tudok kemény lenni. Elővettem a telefonomat, és megkerestem Gábor számát, egy régi jó ismerősömét, aki kiváló hírű ügyvéd volt. Szombat reggel ide vagy oda, azonnal felvette.
– Gábor, kérlek, gyere ide. Most. Nagyon sürgős. Elfoglalták a lakásomat. Csak te tudsz segíteni.
Negyven perccel később már az ajtóban állt. Magas volt, elegáns, sötét kabátot viselt, a kezében pedig ott volt a szokásos aktatáskája. Ahogy belépett, a nappaliban érezhetően elcsendesedett a társaság. Márk rokonai az asztal köré húzódtak, és halkan sugdolóztak egymással. Erzsébet közben kihívó nyugalommal kortyolgatta a teát az én bögrémből.
Kiléptem eléjük. De már nem úgy, mint akit sarokba szorítottak, hanem úgy, mint aki végre visszavette a saját otthona feletti irányítást. Mellettem ott állt valaki, aki pontosan tudta, mit mond a törvény.
– Jó reggelt – szólalt meg Gábor hűvös udvariassággal, miközben végignézett a jelenlévőkön. – Gábor vagyok, Nóra jogi képviselője. Felszólítom önöket, hogy haladéktalanul hagyják el ezt az ingatlant. A lakáshasználatra és a tulajdonjogra vonatkozó rendelkezések értelmében önök jogcím nélkül tartózkodnak itt. A tulajdonos kifejezetten tiltakozik a jelenlétük ellen.
Erzsébet úgy pattant fel, mintha darázs csípte volna meg.
– Hát ez meg kicsoda? Valami felbérelt ügyvédbojtár? Tudja maga egyáltalán, hogy ők házasok? A vagyon közös!
– A házasságkötés előtt megszerzett ingatlan nem képezi a házastársi közös vagyon részét – felelte Gábor nyugodtan, és közben sorra kiterítette az iratmásolatokat az asztalra. – A tulajdonjog bejegyzésének dátuma két évvel megelőzi a házasságkötést. Itt van az adásvételi szerződés, a befizetéseket igazoló dokumentumok és a földhivatali tulajdoni lap másolata is. Sem a fiának, sem önöknek nincs semmiféle joga ehhez a lakáshoz.
Márk hirtelen felém fordult, szinte odaugrott hozzám.
– Nóra, hagyd már abba ezt a színjátékot! Megalázol mindenki előtt! Idehoztál egy ügyvédet, mintha bűnözők lennénk!
– Talán nem azok vagytok? – kérdeztem jeges hangon. – Engedély nélkül behatoltatok az otthonomba, megpróbáljátok kisajátítani azt, ami nem a tiétek, és közben fenyegettek engem. Ez már nem családi vita, hanem jogsértés.
– Jogsértés? – visított fel Lilla, aki addig végre elszakadt a telefonjától. – Teljesen megőrültél? A bátyánkhoz jöttünk!
– A bátyád itt vendég – vágtam rá. – A vendég pedig, ha a tulajdonos erre felszólítja, köteles távozni. Ez ennyire egyszerű.
Erzsébet ekkor látványosan a mellkasához kapott.
– Jaj, rosszul vagyok! Hívjanak mentőt! Szívrohamot kapok miattatok! Hát ilyet még nem látott a világ, kirabolnak minket, és kidobnak az utcára!
Csakhogy láttam, ahogy az ujjai között leskelődik, figyeli, milyen hatást vált ki a jelenete. Gáborra pillantottam, ő pedig egyetlen bólintásból megértette, mit akarok. Azonnal telefonált: rendőrt és mentőt is kért, hogy rögzítve legyen az engedély nélküli behatolás, és ha Erzsébet állapota valóban romlik, azt is hivatalosan kezeljék.
Tíz perc sem telt el, amikor két rendőr lépett be a lakásba. Az idősebb, fáradt tekintetű hadnagy elkérte az iratokat. Átnyújtottam a személyimet, az adásvételi szerződést és a tulajdoni lap másolatát.
– A lakás az én tulajdonom – mondtam nyugodtan, bár belül fortyogott bennem az indulat. – A házasságot két hónapja kötöttük, az ingatlant viszont két évvel és három hónappal korábban vásároltam. Ezek az emberek a férjem szülei és a húga. Önkényesen bejöttek az otthonomba, majd megtagadták a távozást. A férjem ebben támogatja őket. Kérem, intézkedjenek, mert megsértik a jogaimat.
A rendőr alaposan átnézte a papírokat. Aztán lassan felnézett, és a sarokba tömörült rokonokra emelte a tekintetét.
– Hölgyeim, uram – mondta tárgyilagosan –, a tulajdonosnak joga van az ingatlanát birtokolni, használni és azzal rendelkezni. Önöknek jelenleg nincs jogalapjuk arra, hogy itt tartózkodjanak. Kérem, szedjék össze a holmijukat, és hagyják el a lakást.
– Mégis hogy képzelik? – ugrott fel Lilla a kanapéról. – Nekünk is van jogunk itt lenni! Ő a testvérünk!
– A testvérének ebben az ingatlanban nincs tulajdoni hányada – szólt közbe Gábor. – Az önök itt-tartózkodása a tulajdonos beleegyezése nélkül önkényes magatartásnak minősülhet. Erősen javaslom, hogy működjenek együtt.
Erzsébet kapkodni kezdett. Hol a táskák után nyúlt, hol a fiára nézett, mintha tőle várná a megmentő szót. Márk azonban falfehéren állt, és egyetlen hang sem jött ki a torkán. Úgy látszott, végre eljutott hozzá: a jog ezúttal nem őt védi.