Mégis tisztán éreztem: ez nem lezárás volt, hanem csak a nyitány.
Miután a vendégek végre távoztak, bezártam mögöttük az ajtót, aztán lassan Márk felé fordultam. A folyosón ácsorgott, vállát bűntudatosan leeresztette, de a tekintetében már ott villant az a makacs, kemény fény, amelyet túlságosan jól ismertem.
– Ez mégis mi volt? – kérdeztem, és összefontam a karomat a mellkasom előtt.
– Miért kellett így beszélned anyával? – motyogta, miközben kerülte a szememet. – Ő csak jót akart.
– Jót? Magának, ugye? – vágtam vissza. – Az imént szobákat osztogatott az én lakásomban. Hallottad te egyáltalán, mit mondott? És miért nem szóltál egyetlen szót sem?
– Mégis mit kellett volna mondanom? – csattant fel hirtelen. – Hogy kapzsi vagy? Hogy simán kitennéd az utcára a szüleimet? Tényleg nincs hova menniük! Láttad, milyen helyen laknak? Penészesek a falak! Te meg itt ülsz egy háromszobás lakásban, egyedül!
– Nem vagyok egyedül. Veled élek – feleltem hidegen. – De ez a lakás az enyém, Márk. Az én pénzemből vettem, az én nevemen van, és még a házasságunk előtt került hozzám. Felfogod, ez jogilag mit jelent? Vagy anyád már a törvényeket is átírta a saját kedve szerint?
Két kezével a fejéhez kapott, mintha képtelen lenne elviselni, amit hall.
– Mi köze ennek a törvényhez? Miféle jogról beszélsz? Ez család! A sajátjaink! Te egyáltalán nem gondolsz másokra. Anya mondta, hogy önző vagy, de én nem hittem neki. Most már látom, hogy igaza volt.
A szavai úgy találtak el, mintha arcul csaptak volna. Néztem őt, és egyszerűen nem ismertem rá. Az a Márk, aki valaha úgy bánt velem, mintha a világ közepe lennék, aki azt suttogta, hogy bennem van az egész élete, most egy gyáva, anyja mondatait ismételgető idegenné silányult előttem.
Hosszú csend után szólaltam meg.
– Tudod mit? Ha szerinted az én lakásom közös vagyon, akkor ideje lesz ezt egy ügyvéddel is tisztázni. És ha a szüleid megpróbálnak ide beköltözni, rendőrt hívok. Ezt megígérem neked.
– Ezt úgysem mered megtenni! – kapta fel a fejét.
– Próbáljuk ki?
Válasz helyett bevonult a nappaliba aludni, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Én a konyhában maradtam hajnal háromig. A kihűlt teát kortyolgattam, és újra meg újra végigpörgettem magamban a megismerkedésünk minden apró részletét. Voltak figyelmeztető jelek, persze hogy voltak. Az, hogy mindig engedett mindenkinek. Hogy soha nem akart beszélni a közös élet gyakorlati dolgairól. Hogy az anyjával naponta többször is telefonált, mintha jelentést tenne. Csakhogy én nem akartam észrevenni ezeket. Azt hittem, a szerelem majd mindent kisimít. Most pedig idegen emberek már fejben berendezték a bútoraikat abban a lakásban, amelyért én dolgoztam meg keservesen.
Reggel gyanús zajra riadtam fel az előszoba felől. Egy pillanat alatt kiment az álom a szememből, amikor meghallottam Erzsébet parancsoló hangját.
– Lilla, vidd azt a bőröndöt a nappaliba! László, a táskákat a fal mellé tedd, ne legyél útban! Márk, segíts már anyádnak!
Mezítláb, pizsamában rohantam ki a folyosóra. A látványtól egy pillanatra levegőt sem kaptam. Az előszobában kopott utazótáskák tornyosultak, mellettük egy hatalmas, kockás műanyag zsák, két gurulós bőrönd és ragasztószalaggal körbetekert kartondobozok álltak. Erzsébet úgy irányította az egészet, mintha hadműveletet vezetne. László lehajtott fejjel cipelte be az utolsó dobozt. Lilla fülhallgatóval a fülében már el is terült a nappaliban a kanapémon, mintha mindig is ott lakott volna. Márk az anyja mellett állt, és kínosan kerülte a pillantásomat.
– Mi folyik itt? – szakadt ki belőlem, már szinte kiabálva.
Erzsébet őszinte értetlenséget mímelve fordult felém.
– Kislányom, hát beköltöztünk. Tegnap mindent elmagyaráztam. Ne állj ott, mint egy szobor, inkább segíts kipakolni. Hosszú volt az út, elfáradtunk.
Belekapaszkodtam az ajtófélfába, mert attól féltem, megszédülök ettől a felfoghatatlan pimaszságtól. Az én otthonomba, ahová meghívás nélkül senkit nem engedtem be, ezek az emberek úgy vonultak be, mintha én csak valami felesleges bútordarab lennék, ők pedig a tulajdonosok.
– Menjenek el – mondtam rekedten, de határozottan. – Mindannyian. Azonnal.
– Hogyhogy menjünk el? – csapta csípőre a kezét Erzsébet. – Ez a fiam otthona. Te pedig a felesége vagy. Neked az a dolgod, hogy rendet tarts, és tiszteld az idősebbeket. Ne kezdj lázadozni.
Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam.
– A fia itt semmilyen tulajdonjoggal nem rendelkezik. Ez a lakás nem az övé. Utoljára mondom: szedjék össze a holmijukat, és hagyják el a lakást. Ha nem teszik, hívom a rendőrséget.
Erzsébet szeme keskeny résnyire húzódott.
– Te fenyegetsz engem? Engem? Mégis kinek képzeled magad? Egy jöttment kis nő vagy, aki ráakaszkodott az én fiamra. Azt hiszed, mert összekapartál magadnak egy lakást, parancsolgathatsz nekünk? Mi vagyunk Márk családja.