— Egy kicsit. Köszönöm, anya — tette hozzá, aztán letette.
Mária akkor még azt hitte, ez így talán rendben van. Hogy természetes dolog, ha a fia hozzá fordul, amikor rosszul érzi magát, ha támaszra van szüksége, ha valaki meghallgatja. Azt is elhitette magával, hogy ez annak a jele: még mindig fontos, még mindig kell valakinek. Valamiért meggyőzte magát róla, hogy ebben van valami jó.
A kemoterápia azonban nehezen viselte meg. Az orvos előre mondta, hogy előfordulhatnak ilyen reakciók, sorolta a mellékhatásokat, ő pedig bólogatott, jegyzetelt, mintha a leírt szavak majd kapaszkodót adhatnának. Csakhogy amikor mindez igazán elkezdődött, a füzetbe írt mondatok semmit sem értek. Fogyott, gyengült, alig ment le falat a torkán, az alvás sem hozott pihenést. A lakás hirtelen óriásinak tűnt, pedig kicsi volt, átlagos kétszobás otthon egy panelház ötödik emeletén. Ott élte le az élete nagy részét: ott nevelte fel Gábort, ott várta haza a férjét munkából, ott főzött vacsorát, ott fogadott vendégeket.
Most ugyanabban a lakásban úgy közlekedett, mintha idegen terepen járna. Lassan ment, óvatosan, és gyakran a falnak támaszkodott.
Erika szinte magától jelent meg az életében. Egy emelettel lejjebb lakott, korábban csak látásból ismerték egymást, néha köszöntek a liftben. Erika testes, harsány asszony volt, aki nem kerülgette a lényeget, és nem várta el, hogy hálálkodjanak neki. Egy nap a postaládáknál összefutott Máriával, alaposan végigmérte, majd egyszerűen ennyit mondott:
— Rosszul nézel ki. Gyere le hozzám, főztem levest.
Mária vissza akarta utasítani. Egész életében ahhoz szokott, hogy nem kér, nem panaszkodik, és nem engedi be az idegeneket a saját nyomorúságába. Csakhogy arra sem maradt ereje, hogy udvarias kifogást keressen.
Lement hozzá. Megette a levest. Erika nem faggatta, nem kérdezett fölöslegesen, csak kenyeret tett elé, aztán közölte, hogy másnap piacra megy, és ha kell valami, elhozza.
Így kezdődött az a segítség, amelyet soha senki nem nevezett segítségnek. Erika egyszerűen csinálta, amit kellett. Bevásárolt, elkísérte a rendelőbe, néha megvárta a folyosón, amíg Márián elvégezték a kezelést, aztán együtt buszoztak haza. Olykor hallgattak, máskor jelentéktelen semmiségekről beszélgettek. Voltak még a klinika melletti támogató csoportból is asszonyok, néhányan, akiktől Mária eleinte zavarban volt, később megszokta őket, aztán már el sem tudta képzelni, hogyan bírta volna nélkülük. Felhívták, beugrottak hozzá, leültek mellé. Nem mondtak nagy, okos vigasztalásokat, mert ilyen helyzetekre nincsenek megfelelő szavak. Csak ott voltak.
Aztán eljött az az éjszaka.
Mária éjjel felkelt. Szédült, a sötétben nem találta meg rögtön a villanykapcsolót. Valahogy eljutott a fürdőszobáig, ott azonban megbicsaklott a lába. Nem volt ideje belekapaszkodni semmibe. Lassan zuhant, mintha a levegő körülötte besűrűsödött volna, mégis elesett, oldalával beütötte a kád peremét, és a földön maradt.
A csempe hideg volt. Dermesztően hideg. Megpróbált felállni, de nem sikerült. A keze remegett, a fejében zúgás kavargott. Újra nekiveselkedett, ám akkor sem jutott semmire.
A telefonja a szobában maradt.
Feküdt a padlón, és a plafont nézte. Fölötte egyetlen csupasz villanykörte égett, búra nélkül. Kékes fényt vetett a mennyezetre. A plafon koszos volt, már rég ki akarta meszelni. Valahonnan víz csöpögött, talán a csapból, amelyet nem zárt el rendesen.
Nem arra gondolt, hogy talán itt a vége. Arra gondolt, milyen elviselhetetlenül hideg a járólap, és hogy vennie kellett volna egy fürdőszobaszőnyeget, csak mindig halogatta. Eszébe jutott, hogy másnap fel kellene hívnia a klinikát. Aztán a viola illata jutott eszébe, amelyet gyerekkorában az anyja nevelgetett az erkélyen, és az is, hogy ő soha nem ültetett magának olyat.
Órákig feküdt így. Hajnal felé aztán valahogy, nagyon lassan, a kádba kapaszkodva előbb térdre emelkedett, majd felhúzta magát. Elvánszorgott az ágyig. Ott elaludt.
Reggel Erika telefonált. Meghallott valamit Mária hangjában, átjött, meglátta, mi történt, és azonnal megértett mindent. Alaposan leszidta, amiért nem kopogott a padlón, nem szólt, nem hívta. Mária azt felelte, nem akarta az éjszaka közepén zavarni.
— Én megöllek — mondta Erika. Nem haraggal. Inkább már-már gyöngéden. — Világos? Mindig kopogsz.
Gábort akkor nem hívta fel. Addigra már tudta, hogy nincs értelme.
A fia három hét múlva jelentkezett magától. Megkérdezte, hogy van. Mária azt mondta, lassacskán. Gábor azt felelte, örül, hogy hallja a hangját. Utána mesélni kezdett valami új munkahelyi szerződésről.
Később volt még egy beszélgetésük, akkor, amikor Mária már néha ki tudott menni a lakásból. Akkor még egyszer megkérte, hogy látogassa meg. Nem azért, mert igazán reménykedett. Inkább volt benne valami makacs vágy, hogy a fia egyszer saját döntésből tegye meg.
— Anya, én megértelek — mondta Gábor. — Tényleg. De nekem pánikrohamaim vannak. Nem bírom a kórházakat. Bemegyek, és azonnal rosszul leszek. Érted, ugye, hogy ez nem arról szól, hogy nem akarok menni?
— Értem — válaszolta Mária.
— Na látod. Te meg tartod magad, igaz? Nagyon erős vagy.
Ő tartotta magát.
Fél évvel azután, hogy az alapkezelés befejeződött, Gábor végül mégis eljött. Egyedül, Anna nélkül. Hozott egy nagy doboz bonbont, szép, díszes csomagolásban. A konyhában ültek, teát ittak. A fia megkönnyebbülten nézte őt. Mária már rendesebben nézett ki, fel tudott kelni, főzni is tudott magának. Ez szemmel láthatóan megnyugtatta Gábort.
— Hát élsz, anya — mondta, nem bántóan, inkább tényként. — Akkor meg min kellene megsértődni? Hiszen minden rendben lett.
Mária nem felelt.
Aztán Gábor elment. A bonbonosdoboz az asztalon maradt. Másnap Mária felnyitotta, és megevett belőle néhány szemet. Finom csokoládé volt. Abban a látogatásban ez bizonyult az egyetlen jó dolognak.
Addigra belül már döntött. Csak idő kellett hozzá, hogy a döntésből valódi, végrehajtható lépések legyenek.
Eladta a lakást. Nem ment könnyen, sokáig tartott, papírokkal, ügyintézéssel, fárasztó akadályokkal, de Erika segített, a támogató csoport asszonyai pedig tanácsokat adtak, ki mivel találkozott korábban. Mária talált egy telket a városon kívül, talált egy kivitelezőt, és előteremtette a pénzt. Két évig építkezett. A ház végül nem lett nagy, de pontosan olyan lett, amilyennek szerette volna. Minden a helyére került benne. Nem kellett kompromisszumokat kötnie, mert nem volt kivel alkudoznia.
Viola már az első évben került a kertbe.
— Anya — szólalt meg Gábor a telefonban. A hangja megint megváltozott. Volt benne valami sértett és tehetetlen árnyalat, amit Mária nagyon jól ismert. Gyerekkora óta így beszélt, ha valami nem úgy alakult, ahogyan ő elképzelte. — Akkor magyarázd el rendesen. Mit csináltam rosszul? Miért bánsz így velem?
— Gábor — mondta Mária nyugodtan. — Nem akarom ezt telefonon végigbeszélni. Hosszú beszélgetés lenne, és abban sem vagyok biztos, hogy most egyáltalán szükség van rá.
— De hát haragszol rám! Miért?
— Nem haragszom.
— De igen! Csak nem vallod be. Az egész amiatt van, hogy akkor nem mentem el hozzád, igaz? Amikor beteg voltál? Anya, én ezt már elmagyaráztam. Pánikrohamaim vannak. Te egyáltalán felfogod, mi az? Ez nem hiszti, nem szeszély, hanem állapot. Az orvosok is mondták, hogy nem szabad erőszakot tennem magamon.
— Emlékszem mindenre, amit mondtál — felelte Mária. — Minden szavadra emlékszem.
— És akkor?
— Semmi. Féltél. Megértem.
És valóban megértette. Éppen ez volt a lényeg. Ismerte a fiát. Gábor már kamaszkorától ilyen volt. Nem tudott ott lenni, amikor baj volt. Akkor tudott jelen lenni, amikor minden jó, könnyű, vidám és rendezett. Ebben nem volt feltétlenül gonoszság, de még csak tudatos kegyetlenség sem. Egyszerűen ilyen ember volt. Vannak, akik így működnek.
Csakhogy ebből még nem következik, hogy Máriának úgy kell tennie, mintha semmi sem történt volna.
— Akkor mi a gond? — kérdezte Gábor.
— Az a gond, Gábor, hogy akkor nekem is nagyon félelmetes volt. És fájt. És egyedül voltam. Érted? Teljesen egyedül. Nem azért, mert nem voltak körülöttem emberek, hanem azért, mert te nem voltál mellettem. Pedig eljöhettél volna. Vagy ha egészen őszinte akarok lenni: legalább megkérdezhetted volna, hogyan esek össze, és hogyan fekszem éjszakákon át a padlón. De te nem kérdezted. Te a saját gondjaidról beszéltél nekem, és tőlem vártál tanácsot. Én pedig adtam. Mert anya vagyok.
Csend lett.
— Nem tudtam, hogy ennyire rossz — mondta végül Gábor halkan.
— De tudtad. Csak nem akartad tudni. Ez két külön dolog.
Mária mindezt harag nélkül mondta. Tényleg harag nélkül. Úgy, mint egy megállapítást, mint valamit, ami régen beépült a világról alkotott belső képébe, és ott megtalálta a helyét.