Attól a naptól kezdve számolni kezdtem. Némán. És ugyanilyen némán félretenni is.
Azt sem tudja, hogy a havi bevételem átlagosan nagyjából 880 000 forint. Soha nem kérkedtem vele. A pénz egy külön számlára érkezett, olyan kártyára, amit ő életében nem látott. A közös kiadásokba bedobtam a „szerény kis” 160–200 ezer forintomat, ő pedig nagylelkűen elfogadta, rendszerint azzal a megjegyzéssel, hogy „legalább ennyi”.
Így érkezett el a Nagy Költségvetési Szétválasztás estéje.
— Csináljuk akkor rendesen, felnőtt módjára — mondtam, és magam elé húztam a laptopot. — Készítek egy táblázatot. Ki mit fizet.
— Rendben — terpeszkedett el a kanapén, mintha már meg is nyerte volna a csatát. — A rezsit vállalom én, elvégre férfi vagyok. A lakáshitel már le van zárva. Élelmiszer fele-fele. A gyerek különórái fele-fele. Ruhát mindenki magának.
— És az autó?
— Az az enyém. Én használom.
— Remek. És a lakás?
— Az én nevemen van, emlékszel — mosolygott rám leereszkedően. — De hát itt laksz, szóval emiatt ne aggódj.
— Nem is aggódom, Gábor. Egyáltalán nem.
Gyanakodva nézett rám, de a férfibüszkeség, ugyebár, nem engedte, hogy bármit is kérdezzen.
Aznap éjjel úgy aludtam, mint egy kisgyerek. Hosszú évek óta először.
Az első hónapban valósággal lubickolt a helyzetben. Peckesen járt-kelt a lakásban.
— Anna, a te részed a bevásárlásból 57 200 forint. Utald át.
— Már küldöm is, drágám.
— Anna, Márknak új sportcipő kell. Fele-fele, vagyis fejenként 18 000.
— Persze, Gábor.
Fizettem. Szó nélkül. Mosolyogva. Ő pedig élvezte a rendszert.
Csakhogy közben én is abbahagytam egy sor dolgot. Szintén csendben.
Nem vettem többé a kedvenc Barilla tésztáját; magamnak és a gyerekeknek olcsóbbat hoztam. Kinyitotta a hűtőt, ráncolta a homlokát, de nem mert szólni — elvégre ő találta ki a külön kasszát.
Nem mostam külön az ingeit sem, mentek be a többi ruha közé. Az egyik összement, a másik eresztette a színét. „A te inged, Gábor, sajnálom, nekem ehhez semmi közöm.”
Nem kértem többé időpontot neki a fogorvoshoz, nem figyelmeztettem a műszaki vizsgára, és nem intéztem helyette azokat az apró, mindennapi holmikat sem.