Eszternek össze kellett szednie a váza szilánkjait. Amikor végzett, visszament a hálószobájába, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, majd a tükör elé lépett.
A rémült, összetört asszony arca egyetlen pillanat alatt eltűnt róla, mintha valaki nedves ronggyal törölte volna le. Kihúzta magát. A tekintete megváltozott. Azokban a szürke szemekben, amelyeket Katalin mindig üresnek, jelentéktelennek és tompának hitt, most hideg, pengeéles értelem villant.
Eszter nem sírt.
A ruhája rejtett zsebéből előhúzott egy apró pendrive-ot, bedugta abba az ütött-kopott laptopba, amelyet Katalin haszontalan ócskaságnak tartott, majd megnyitott egy titkosított mappát.
Nem véletlen áldozat volt.
Vadász volt, aki hosszú éveken át türelmesen követte a kiszemelt prédát.
Az igazi vezetékneve nem Szokolova volt, ahogyan az irataiban szerepelt. Húsz évvel korábban még Voroncovának hívták. Az apja, András Voroncov, zseniális mérnök volt, és ő alapította a TechnoÉp nevű vállalatot — ugyanazt a céget, amelyből Katalin ma milliókat húzott ki.
Akkoriban Katalin még csak a vállalat törtető pénzügyi igazgatója volt. Hamisított iratokkal, könyvelési trükkökkel, zsarolással és hidegvérű számítással tönkretette Andrást. Csődbe vitte, megszerezte a cégét, majd úgy rendezte a szálakat, hogy lopási ügyben büntetőeljárás induljon ellene.
Eszter apjának a szíve nem bírta ki. Még az ítélet előtt meghalt az előzetes letartóztatásban.
Az édesanyja egy évvel később belepusztult a gyászba.
A kis Eszter állami gondozásba került. Ott egy hivatalnoki tévedés miatt másképp jegyezték be a vezetéknevét, és végül éppen ez mentette meg attól, hogy Katalin nyomára akadjon.
Eszter azóta egyetlen céllal élt: igazságot akart.
Az intézet megtanította neki, hogyan maradjon életben, hogyan rejtse el az érzéseit, és hogyan olvadjon bele úgy a környezetébe, hogy senki se vegye észre. Felnőttként kiváló informatikussá vált, de gondosan eltitkolta a képességeit. Szándékosan vállalt rosszul fizető, jelentéktelen állást, és közben aprólékosan feltérképezte Gergő életét.
A találkozásuk sem a véletlen műve volt. Eszter egy antikváriumban „botlott bele” a férfiba, majd tökéletesen eljátszotta a halk szavú, rajongó, gyámolításra szoruló lányt, aki hálás minden kedves gesztusért.
Gergő azonnal bekapta a csalit.
A kastélyszerű házba bekerülni csak a terv első fele volt. A második az volt, hogy hozzáférjen Katalin dolgozószobájához és a személyes szervereihez.
Amíg az anyósa aludt, üzleti találkozókra járt, vagy abban a hitben élt, hogy a „meghunyászkodó kis egér” valahol a ház távoli szárnyában súrolja a padlót, Eszter dolgozott.
A dolgozószobában elrejtett mikrokamerák már régen rögzítették a széf kódját. Katalin munkahelyi számítógépén pedig egy észrevétlen billentyűfigyelő program futott, amely naponta küldte Eszternek a tranzakciókról szóló jelentéseket.
Katalin okos asszony volt, de a kapzsisága még nála is erősebbnek bizonyult. Adót csalt, hatalmas összegeket mozgatott át papíron létező cégeken keresztül, és kenőpénzekkel tartott maga mellett hivatalnokokat. Az ezt bizonyító iratok, valamint azok az eredeti dokumentumok, amelyek Eszter apjának kifosztását és a cég erőszakos megszerzését igazolták, mind itt voltak a házban.
Katalin ugyanis mindenkiben ellenséget látott, és még a bankokban sem bízott.
Újabb két hónap telt el. Beköszöntött a december. Közeledett Katalin születésnapi ünnepsége: a hatvanadik évét készült betölteni. Az alkalomra fényűző fogadást szerveztek a házban. Üzletemberek, politikusok, befolyásos családok, a társasági élet krémje — mindenki hivatalos volt, aki számított.
Egy héttel az ünnepség előtt Katalin magához rendelte Esztert a dolgozószobába.
— Ülj le — vetette oda, anélkül hogy felnézett volna a monitorról.
Eszter engedelmesen leereszkedett a szék szélére, mintha attól is tartana, hogy túl sok helyet foglal el.
— Úgy döntöttem, ennek a színjátéknak ideje véget vetni — mondta Katalin jeges nyugalommal. — Elegem van belőled. És Gergő is kezdi megunni ezt a házasságot. Jellegtelen vagy, unalmas, és csak visszahúzod őt. A születésnapom után beadja a válókeresetet.
Eszter halkan felszisszent, mintha a hír valóban mellkason ütötte volna.
— Válás? De… én hová menjek? Mi lesz velem? — kérdezte reszkető hangon, tökéletesen eljátszva a rémületet.
— Ez engem a legkevésbé sem érdekel — fintorgott Katalin undorral. — Viszont nem akarok nyilvános botrányt, sem bírósági cirkuszt. Itt vannak a papírok. A házassági szerződés alapján amúgy is csak morzsák járnának neked, de azt akarom, hogy még ezekről is mondj le. Cserébe kapsz egy vonatjegyet Karcagra, és négyszázezer forintot, hogy az első hetekben ne halj éhen. Aláírod, hogy sem Gergő vagyonára, sem az én cégemre nem tartasz igényt.
Katalin az asztalra dobta a tollat.
Élvezte a pillanatot. A teljes fölényt. A végső megalázást.
— Én… én aláírom — suttogta Eszter, és egész testében reszketett, pontosan úgy, ahogyan Katalin látni akarta.