Nóra fel sem nyüszített. Csak egy tompa, elfojtott sóhaj szakadt ki belőle, amikor Gábor nehéz sportcipője gyomorszájon találta. Az én kutyám, az öreg, tizenkét éves német juhász, akinek szemét már elhomályosította a szürkehályog, mindössze meg akarta szaglászni az érkezőt. Mindig így fogadta a vendégeket – ez volt a maga csendes, békés szertartása.
— Fogd be azt a dögöt! — Gábor undorodva végighúzta a cipője talpát a füvön, mintha a szőr érintése kitörölhetetlen foltot hagyott volna rajta. — Állatkertet tartasz itt, Anna. Az ember le sem tud ülni, mindenütt ez a jószág ténfereg.
A lábát figyeltem. A cipő új kollekcióból való darab volt, rikító narancssárga betétekkel. Gábor rajongott a feltűnő és drága holmikért. Nemrégiben „befutott”: autómosó-hálózatot indított, vett egy telket egy leendő üzletpavilon számára, és azóta úgy viselkedett, mintha egész Győr a saját homokozója volna.
Balázs, a férjem, mellettem ült. A villája megállt a levegőben, rajta egy felszúrt paradicsomdarabbal. A testvérére nézett, aztán rám, végül Nórára, aki lassan a tornác felé húzódott, hátsó lábait vonszolva.
— Gábor, ezt talán nem kellett volna… — motyogta Balázs. — Öreg már. Nem bánt senkit.
— Nem az a lényeg, hogy nem bánt! Én nyugodtan akarok ebédelni, nem kutyaszagot szívni! — Gábor arrébb tolta a tányérját, mintha ő lenne itt a házigazda. — Ha nem tudod nevelni, Anna, zárd kennelbe. Vagy altattasd el, úgyis alig van már hátra neki.
Nem feleltem. Ritkán reagálok azonnal, amikor odabent minden lassan jéggé dermed. A munkám megtanított erre: térképekkel, helyrajzi számokkal és határvonalakkal dolgozom, és ott a kiabálás nem írja át a koordinátákat. A papírok igen.
Felálltam, odamentem Nórához, és letérdeltem a porba. Az ujjaim alatt éreztem, ahogy reszket a teste a megritkult szőr alatt. A régi nyakörv rézcsatja tompán csillant a napfényben. Óvatosan végigtapintottam a bordáit. Úgy tűnt, nem törtek el. Nóra forró, érdes nyelvével megnyalta a tenyeremet.
— Anna, mi az, gyere már! — Gábor közben bort töltött. — Leülhetnél, kihűl az étel. Megsértődtél? Ugyan, csak egy kutya. Ja, Balázs, átnézted azokat az iratokat az Irkutszki úti telekről? A kerítést már elkezdtem felhúzni.
Balázs bólintott, kerülve a tekintetemet.
— Igen, megnéztem. Elsőre rendben lévőnek tűnik.
Lassan kiegyenesedtem. A fejemben valami kattanást hallottam. Irkutszki út. 74-bis parcella. A környéket kívülről fújtam; három hónapja éppen ott ellenőriztük a szabályozási vonalakat.
— Gábor — szólaltam meg egyenletes, szinte közönyös hangon. — A kerítést pontosan a homlokvonalra teszed, vagy kilógsz vele az úttest felé?
Elégedett félmosoly jelent meg az arcán.
— Miféle kilógás? Csendben hozzácsaptam három árt a telekhez. Úgyis parlagon hevert, önkormányzati föld, senki sem foglalkozik vele. A garázsszövetkezet elnöke kapott egy üveg konyakot, és már nem is látott semmit. Így másfél méterrel szélesebb lesz a pavilon. Az pedig bevétel, Anna. Komoly bevétel.
— Értem — bólintottam. — A bevétel valóban fontos.
El sem tudod képzelni, mennyire az, gondoltam magamban.
Gábor egyre hangosabban magyarázta, hogyan játssza ki az építési előírásokat, kik „állnak mögötte” a hivatalban, és hogy hamarosan nem csupán egy bódét, hanem egész üzletközpontot húz fel. Hadonászott, a narancssárga cipőbetétek szinte villogtak a szemem előtt.
Balázs helyeselt. Mindig ezt tette a bátyja mellett. Gábor volt a „sikeres”, az „élelmes”, mi pedig csak alkalmazottak, fix fizetéssel, hónapról hónapra.
— Nóra, gyere — szóltam halkan.
A kutya bizonytalanul felállt, még mindig remegve. Bementünk a házba. Az ajtót becsuktam magunk mögött, kizárva a terasz zaját, az evőeszközök csörrenését és Gábor öntelt, nehéz nevetését.
A dolgozószobában hűvös volt a levegő. Az asztalhoz léptem, elővettem a laptopomat, és felnyitottam a fedelét.