Márk felnevetett, de a hangja erőltetett volt.
— Most komolyan? Elpanaszolta magát, te meg rohantál hősnőt játszani? Ugyan már. Pontosan tudod, milyen. Addig provokál, amíg az ember felrobban. Mondok egy szót, ő tízzel vág vissza.
Mária nem emelte fel a hangját.
— És erre megoldás, hogy kezet emelsz rá?
— Senki nem verte meg! Két pofont kapott, mert képtelenségeket beszélt.
— Kettőt? — Meglepett, milyen egyenletesen szólt a hangom. — Levegőre vetkőzzek, és számoljuk meg együtt a „kettőt” a foltjaimon?
— Ne csinálj jelenetet.
— Jelenetet? — közelebb léptem hozzá. — Egy hónapja a torkomnál fogva szorítottál a falhoz. Az is csak „semmi”? Télen kicsavartad a karomat, amikor át akartam menni a másik szobába. Az is tréfa volt? Lefotóztad az útlevelemet, hogy a nevemre vehess fel kölcsönöket. Az is a szeretet jele?
Megdermedt.
— Miféle kölcsönöket?
Mária válasz helyett egy papírköteget hajított felé. A lapok szétcsúsztak a padlón.
— Azokat. Szedd össze. Olvasd is el, ha már ott vannak a lábadnál.
Márk felváltva nézett ránk, majd ingerülten arrébb rúgott egy lapot.
— Megbolondultatok mindketten. Anya, te most komolyan ellene fordulsz? Kinek az oldalán állsz?
— Annak az embernek az oldalán, akit az én házamban nem ütnek meg.
— A te házadban? — felcsattant. — Már megint ez? Húsz éven át azt hajtogattad, hogy minden az enyém! Hogy értem van!
— Azt mondtam, élj tisztességgel. Nem azt, hogy uralkodj, mint egy vadállat. Ne keverd össze a kettőt.
— És ő most szentté lett? Gondolom, már elsírta neked, hogyan tettem tönkre az életét.
— Ne kezdjük el újra — szóltam közbe. — Ne próbáld magadat áldozatnak beállítani.
— Akkor minek látsz?
— Egy harmincöt éves férfinak, aki nagy mellénnyel él más lakásában, és hozzászokott, hogy az anyja elsimítja utána a következményeket.
Egy lépéssel felém ugrott.
— Fogd be!
Mária közénk állt. Apró termete, sötét ruhája mégis keménnyé tette a jelenlétét.
— Csak próbáld meg.
— Anya, állj félre.
— Nem. Most te mész.
— Kidobsz a saját otthonomból miatta?
— Fejezd be a mondatot — mondta halkan. — Mondd ki, hogy végleg tudjam, kit neveltem fel.
Márk visszavett a hangerejéből, megérintette az anyja karját.
— Ugyan már, ne csináld. Ideges voltam. A munkahelyen káosz, pénz alig, ő meg állandóan cseszeget. Elpattant bennem valami. Előfordul.
— Azokkal fordul elő, akik nőre úgy tekintenek, mint egy bokszzsákra.
— Te is eltűrted apát! — vágta oda. — Most miért prédikálsz?
Láttam, ahogy Mária arca egy pillanatra megrezdül, de azonnal visszanyerte a tartását.
— Pont azért nem tűröm el most.
— Tessék?
— Egyszer már hallgattam. Még egyszer nem fogok. A táskák kint vannak. A kulcsot tedd le a komódra. Holnap a holmid megy egy bérelt szobába Kőbányán. Egy hónapot kifizettem. A többi a te dolgod.
— Még rendesen élni sem hagysz?
— Tudod te, mit jelent az, hogy rendesen? Az, hogy az ember dolgozik, és nem ordít otthon. Hogy a felesége nem rezzen össze, amikor megfordul a kulcs a zárban. Hogy az anyja nem szégyelli.
— Egy nő miatt törölsz ki az életedből?
— Nem miatta. Magad miatt. Alaposan megdolgoztál érte.
Rám nézett. A harag helyét pánik vette át a szemében — az a fajta, amikor valaki rájön, hogy már nincs mivel zsarolnia.
— Eszter, tényleg szét akarod szedni ezt az egészet? Veszekedtünk, és kész. Mindenki veszekedik. Családot akarsz szétrobbantani?
Felnevettem, keserűen.
— Család? Annak hívod azt, hogy a lépéseidből kitaláltam, mennyit ittál? Hogy a boltban számolgattam, marad-e pénz vacsorára, miután kifizetem a te „átmeneti gondjaidat”? Hogy naponta emlékeztettél rá, nélküled senki vagyok, mert ebben a „te” lakásodban élek? Ez nem család volt. Inkább kényelmi szolgáltatás számodra.
— Ugyan, ki fog kelleni neked ezután?
— Ez a legmulatságosabb kérdés ma este — jegyezte meg Mária szárazon. — Amikor egy férfi azt mondja, „ki fog téged akarni”, általában attól retteg, hogy ő marad fölösleges.
Márk elhallgatott, majd hirtelen lerántotta a kabátját a fogasról.
— Rendben. Ha háborút akartok, megkapjátok. Anya, még vissza fogsz hívni. Eszter, te pedig megbánod. Egy hónap, és könyörögni fogsz.
— Nem fogok — feleltem.
— Majd meglátjuk.
— Nem fogunk semmit meglátni — zárta le Mária. — Menj.
Elment. Nem csapta be az ajtót, nem rendezett drámai jelenetet. Csak felkapta a táskákat, morgott valamit az orra alatt, és úgy lépett ki, mint aki az utolsó pillanatig várja, hogy visszaszóljanak utána.
Senki sem szólt.
Hajnali egykor az ügyeleten ültünk. Amíg az orvos a jegyzőkönyvet töltötte, Mária a folyosón várt, az ölében a táskámmal, tekintete a semmibe révedt.
— Tudod, mi a legundorítóbb? — szólalt meg később.
— Micsoda?
— Hogy régóta láttam, mivé válik. Hallottam, hogyan beszél veled. Láttam, hogyan néz le, hogyan hazudik. De amíg nem láttam vért, azt mondogattam: felnőttek, megoldják. Kényelmes hozzáállás. Gyáva is.
— Nem volt kötelessége…
— De igen. Az anyja vagyok. Ez nem felmentés, hanem felelősség.
— Féltem magától.
Elmosolyodott, ferde szájjal.
— Jól tetted. Nem vagyok könnyű eset.
— Most nem félek.
— Most csak egy dühös öregasszony vagyok — felelte halkan.
Másnap kezdetét vette az a folyamat, amit a filmekben gyors vágásokkal, zenére mutatnak. A valóságban azonban végtelen papírmunka, telefonok, sorszámok, fénymásolatok, kérelmek, jogi tanácsadás, közjegyző, körzeti megbízott, banki ügyintézés és egy lakatos, aki a zárat cserélve zavartan kerüli a tekintetünket, mintha szégyenkezne mások története miatt.
Márk eleinte hívogatott. Aztán üzeneteket küldött. Később megjelent a ház előtt.
„Nyisd ki. Beszélnünk kell.”
„Mit akarsz ezzel elérni?”
„Anya, gyere le, beszéljünk.”