— Egyáltalán felfogod, mit művelsz?
Nem a serpenyő repült el. A salátástál szelte át a levegőt. Vastag falú, nehéz üveg volt, tele franciasalátával, amit munka után aprítottam össze, miközben a mosógépben Márk zoknijai csapkodták a dobot, a párkányon pedig lassan kihűlt a vízforraló. A tál a hűtő melletti falnak csapódott, szilánkokra tört, a majonézes krumpli pedig komótosan csúszott lefelé a világos tapétán.
A mosogatónál álltam, csuromvizes kézzel, és azt figyeltem, ahogy egy üvegdarab végiggurul a hideg csempén.
— Márk, megőrültél?
— Én? Én őrültem meg? — lépett közelebb, közben olyan ingerülten rángatta le magáról a kabátját, mintha az fojtogatta volna. — Letiltják a bankkártyámat, a munkahelyemről percenként hívogatnak, itthon nincs normális kaja, és te ezt rakod elém?
— Először is, van itthon étel. Másodszor, a kártyádat nem miattam tiltották le. És a főnököd sem miattam csörög rád.
— Na, kezdődik. Mindig ez van, Eszter. Most jön az előadás?
— Nem tartok előadást. Csak azt mondom: ne üvölts velem.
— Üvöltök? Te mikor beszéltél velem utoljára normálisan?
— És te mikor szóltál hozzám úgy, mint egy emberhez?
Elvigyorodott. Nem azért, mert vicces volt, hanem mert belül már rég elszakadt benne valami.
— Emberhez? Úgy viselkedsz te, mint egy ember? A fizetésed fele hova lett?
— Kifizettem a rezsit. És a lejárt internetet is, amit te felejtettél el befizetni.
— Ne hazudj.
— Nem hazudok.
— Az én házamban ne hazudj!
Itt már csak fáradtan kifújtam a levegőt. Nem ijedtem meg rögtön, nem is sértődtem meg. Egyszerűen belefáradtam. Harmadik éve hallgattam ezt a lemezt az „én házamról”. Miközben a lakás az anyjáé volt. A felújítást együtt csináltuk. A kanapét az én prémiumomból vettem. A függönyöket, az edényeket, a vasalót, fél bútorzatot én hordtam ide.
— Ez nem a te házad, Márk. Hagyd már ezt. Nem unod még?
Egészen közel jött. Éreztem rajta az esőszagot, a cigarettát, az automatás kávé savanykás páráját — és a dühöt. A haragnak tényleg van szaga. Fémes, hideg.
— Mondd még egyszer.
— Nem a te házad.
Nyitott tenyérrel ütött meg. Nem teljes erőből, de a fejem félrebillent, a fülemben csengett a hang. Ránéztem.
— Te most megütöttél?
— És te mit mondtál az előbb?
— Megütöttél.
— Ne csinálj jelenetet.
— Én? Jelenetet…
A második pofon már az arccsontomat érte. Aztán meglökött vállon. A csípőm az asztal élének csapódott, felborítottam egy sámlit, alig maradtam talpon.
— Márk, menj arrébb.
— Különben mi lesz?
— Azt mondtam, menj arrébb.
— Különben? Felhívod anyucit? A nyelveden kívül mid van még?
A telefon a párkányon hevert. Utána nyúltam, de elkapta a csuklómat.
— Ne merj hozzányúlni.
— Engedj el.
— Mondtam, hogy ne!
Olyat rántott rajtam, hogy a könyököm a radiátorba vágódott. A fájdalom végigszaladt a karomon az ujjaimig. Felszisszentem, próbáltam kiszabadulni. Erre ököllel ütött a vállamba, majd még egyszer — talán a kulcscsontom tájára. Már nem is tudtam pontosan. Összegörnyedtem, a fejemet védtem. Gyorsan, indulatosan csapott le rám, mintha nem is engem akarna büntetni, hanem saját magából akarna kiverni valamit.
Aztán ugyanilyen hirtelen abbahagyta.
Fölém tornyosult, zihált, én pedig a konyhakövön ültem, a számhoz szorított kézzel. Az ujjaim pirosak lettek.
— Pakolj össze — mondta halkan. A suttogása rosszabb volt, mint az ordítása. — Egy órán belül tűnj el innen.
— Nincs hova mennem.
— Az nem az én gondom.
— Korábban az volt?
— Elég volt. Anyámhoz megyek. És meg ne próbálj panaszkodni neki. Azt mondom majd, megint színházat rendeztél.
Felkapta a kulcsait, úgy csapta be az ajtót, hogy a fogason megremegtek a kabátok, és elment.
Ott maradtam a konyhában. A fürdőből hallatszott a csap egyhangú csepegése. Arra gondoltam, milyen különös: az üveg, ha eltörik, hangosan robban szét, mindenki látja. Az embert viszont szinte nesztelenül lehet darabokra törni. Kívülről legfeljebb a levegővétele változik.
Feltápászkodtam, odamentem a tükörhöz. A szám már dagadt. A szemem alatt kék folt kezdett kibontakozni, a nyakamon vörös lenyomatok. Íme, a mintacsalád: hűtő, autóhitel, ballonos vízrendelés, és verés vacsora és mosás között.
Sokáig néztem a telefonomat, mielőtt felvettem volna. A legutolsó ember, akit hívni akartam, Mária volt. Az anyósom. A nő, aki egyetlen pillantással képes volt éreztetni, hogy mindent rosszul csinálsz: sós a leves, sötét a függöny, feleselsz, nem megfelelő hangsúllyal köszönsz.
De rajta kívül nem volt senkim.
A harmadik kicsengés után beleszólt.
— Igen?
— Mária, én vagyok.
— Hallom. Már megint mi van?
— Jöjjön a fiáért.
Csend.
— Ittál?
— Nem.
— Akkor beszélj érthetően. Nem találós kérdéseket akarok fejteni. Márk az imént hívott. Azt mondta, megint cirkuszolsz.
Leültem a kád szélére, a padlót bámultam.
— Nem cirkusz. A fia megvert.
A vonal túlsó végén elhalt minden háttérzaj, mintha kiment volna egy másik szobába.
— Mit mondtál?
— Azt, amit hallott. Megvert. Ha azt hiszi, túlzok, jöjjön el, és nézze meg. Ha nem jön, rendőrt hívok, és látleletet vetetek.
— Eszter, ne fenyegetőzz velem.
— Nem fenyegetem. Tájékoztatom.
— Biztos vagy benne, hogy nem te provokáltad ki? — a hangja már nem volt kemény, inkább zavart, de a kérdés így is arcul csapott.
Elmosolyodtam, és a szám rögtön belesajdult.
— Persze. Nyilván én kentem fel a salátát a falra. Én ütöttem be a könyökömet a radiátorba. A monoklit is magamnak csináltam. Nagyon kényelmes így. Jöjjön el. Vagy ne jöjjön. De később ne mondja, hogy nem tudott róla.
Kinyomtam a hívást. Először az este folyamán nem félelmet éreztem, hanem valami tiszta, hideg haragot. Olyat, mint a téli csapvíz: kijózanító.
Negyven perc múlva megérkezett.
Nem