Gábor arcvonásai eltorzultak, mintha egy pillanat alatt kiszáradt volna belőle minden maradék türelem, és a helyét csupasz, fékezhetetlen düh foglalta volna el. Olyan volt, mint aki már nem is ugyanabban a térben áll, hanem valami sötét, belső örvény húzza magával.
– Megmondtam, hogy a pénzemhez nem nyúlsz! – ordította, és az ujjai görcsösen ökölbe zárultak.
A mozdulat szinte előjel nélkül csapott le. Lilla azonban túl régóta élt ebben a feszültségben ahhoz, hogy meglepje: oldalra siklott, ösztönösen, és a férfi ütése a konyhaszekrény ajtaján csattant. A fa hangosan reccsent, mintha nemcsak az anyag, hanem a falak közé szorult indulat is egyszerre tört volna felszínre.
Ebben a dermedt pillanatban lassan feltárult a konyhaajtó. A félhomályból egy új alak bontakozott ki.
Erzsébet, Gábor anyja állt a küszöbön. Jelenléte hűvös volt és számító, épp olyan, mint mindig, amikor a helyzet már a végletekig feszült.
– Gábor, édes fiam, miért hergeled fel magad ennyire? – szólt bele mézes, mégis éles hangon. – Biztos csak valami női ostobaság az egész.
Közben lesújtó pillantást vetett Lillára; tekintetében nyoma sem volt együttérzésnek vagy tiszteletnek.
– Mindig megmondtam, hogy egy ilyen vidékről jött lány csak gondot hoz a családra – folytatta, és minden szava jegesen, kimérten hullott a levegőbe, mintha előre megfontoltan akarna sebet ejteni.
Gábor a falnak dőlt, kapkodva szedte a levegőt. Igyekezett úrrá lenni magán, de izmai továbbra is pattanásig feszültek.
– Kezdj el pakolni – vetette oda hirtelen, tekintete rideg és távoli lett. – Három napod van. Utána nem akarlak ebben a lakásban látni.
Egy pillanatra megállt, majd kimért hangsúllyal hozzátette:
– Az ingatlan az én nevemen van. A gyerekek velem maradnak. Neked nincs állásod, nincs pénzed, és semmi esélyed.
Szavai úgy hullottak, mint egy kimondott ítélet. Lilla néhány másodpercig némán állt, arca mozdulatlan maradt, de odabent már forrongott benne valami, ami sokkal erősebb volt a félelemnél.