Péter elhallgatott, majd hirtelen felélénkült, mintha talált volna egy menekülőutat.
– Rendben van. Kezdjük újra. Tiszta lappal. Mindent helyrehozok, tényleg megértettem. Csak ne csinálj ebből drámát. Van egy gyerekünk.
– Pont miatta nem csinálok jelenetet – felelte Anna nyugodtan. – Már mindent elrendeztem. Csendben.
– Hogy érted azt, hogy elrendezted?
– Úgy, ahogy mondom. Ha éhes vagy, egyél. A tűzhelyen találsz fasírtot. Márkkal a hétvégére átmegyünk anyához. A bankkártyát hagyhatod az asztalon.
A férfi arca ellazult. Még egy halvány mosoly is megjelent rajta.
– Látod? Tudtam, hogy lehiggadsz. Köszönöm. Komolyan. Már azt hittem, végleg kitöröltél az életedből.
– Azért te is sokat tettél érte – válaszolta Anna csendesen.
Vasárnap este Péter a saját kulcsával nyitott be. Már az előszobában megérezte, hogy valami nincs rendben. A lakás túlságosan néma volt. Nem szólt rajzfilm, nem zúgott a mosógép, nem hallatszott gyereknevetés vagy apró lábak dobogása. A folyosó üresen kongott. A szekrényben csak a kabátjai lógtak, közöttük szokatlan üresség tátongott. A gyerekszobában eltűnt a kiságy, a játékautókkal teli doboz, még a lepattogzott csillagos éjjeli lámpa is.
A konyhaasztalon ott feküdt a bankkártyája. Mellette egy dosszié és egy rövid üzenet.
Először a válókeresetet olvasta el. Aztán a gyerektartásról szóló papírokat. Végül a határozatot Márk lakóhelyéről. Csak ezután bontotta ki a levelet.
„Szeretted volna, ha csak magadért fizetsz. Most így lesz. Rendszeresen, hivatalosan, külső tanácsok nélkül. Ne aggódj: semmit nem vittem el abból, amit a sajátodnak tartottál. Minden nálad maradt. Még az a képzet is, hogy te irányítottad ezt a családot. Márk nem költségtétel, Péter. A fiad. Talán egyszer megérted.”
Leült egy székre, és hosszan bámulta a kihűlt tűzhelyet. Életében először a csend nem pihenést jelentett. Inkább egy számlára hasonlított, amelyet végre teljes összeggel állítottak ki.
Egy hónappal később Anna egy új, bérelt lakásban ébredt. A régi reflex azonnal jelentkezett: korábban kell kelni, uzsonnát csomagolni a férjnek, ellenőrizni, van‑e elég benzin az autóban, nem csúszott‑e meg a hitel utalása. Aztán ráébredt, hogy már nem tartozik ezekkel senkinek. Csak Márknak és saját magának.
A konyhát reggeli fény töltötte meg, a vízforraló békésen duruzsolt. Márk a szőnyegen parkolót épített a kockákból, és komoly arccal magyarázta, miért nem állhat a zöld autó a tűzoltó mellé.
Este Dóra megkérdezte tőle:
– Na, könnyebb így?
Anna elgondolkodott.
– Tudod, nem az a legfurcsább, hogy jobban kijövünk a pénzből. Hanem az, hogy mennyi hely lett hirtelen a lakásban. A tárgyaknak. A levegőnek. Az alvásnak. Nekem.
És talán ez volt a legértékesebb dolog, amit visszaszerzett – kölcsön és részletfizetés nélkül.