– Úgy döntöttél, hogy felveszel egy autóhitelt a teljes fizetésedre, abban a hitben, hogy majd én eltartalak közben? – kérdezte higgadtan Dóra, és a férje felé hajította az üres sporttáskát.
Márk nagyot nyelt, az ádámcsutkája idegesen mozdult.
– Dóri, most komolyan? Egy autó miatt akarsz kirakni? Egy darab vas miatt?
– Nem az autó a probléma – felelte a nő tárgyilagosan. – Hanem az, hogy kényelmes háttérnek tekintesz. Egy pénzforrásnak, ami úgyis mindent kibír, mert „egy család vagyunk”.
Felállt az asztaltól, kiment az előszobába, és a szekrény alsó részéből előhúzta ugyanazt a táskát, amelyet korábban odacsúsztatott.
– Pakolj össze annyit, amennyi az induláshoz kell. Laptop, borotva, pár váltás ruha. A többit dobozba teszem, a héten majd küldesz érte futárt.
Márk a széken maradt, sűrűn pislogva. Az ő elképzeléseiben a felesége legfeljebb megsértődik, talán duzzog reggelig, de végül belenyugszik. Elfogadja a döntését, ahogy eddig mindig.
– Dóri, ne csináljunk jelenetet – próbált halvány mosolyt erőltetni az arcára, ami inkább grimasz lett. – Holnap visszamegyek a szalonba. Megpróbálom visszacsinálni az egészet.
– Esélytelen – rázta meg a fejét Dóra. – Amint kigördültél a kapun, az autó máris veszített az értékéből. Ott van a biztosítás, az illetékek. Ha most leadod, kocsi nélkül maradsz, de a banknak még így is komoly összeggel tartozol majd. Ez a te pénzügyi gödröd. Mássz bele egyedül.
– Fiam, gyere már! – sziszegte Ilona, miközben lerántotta a fogasról a kabátját. Az arca vörös foltokban égett. – Ne alázd meg magad ennek a számító nőnek a kedvéért! Ugyan kinek kell majd az ilyen természettel? Találsz te magadnak rendes, kedves, gondoskodó társat!
– Biztosan fog – bólintott Dóra, vállát az ajtófélfának vetve. – És majd az a kedves nő fizeti a benzint meg az éttermi ebédeket. Addig viszont, Ilona, ott a tágas kétszobás lakása. Márk nyugodtan költözzön vissza önhöz. Hiszen ön mondta: a család támogatja egymást. Tessék, most lehet támogatni. Befektetés a státuszba.
A csomagolás feszült kapkodásban zajlott. Az anyós hangosan sóhajtozott, csapkodta a szekrényajtókat, és az orra alatt morgott valamit. Márk egy szót sem szólt. A korábbi magabiztosságából semmi nem maradt; idegesen gyömöszölte a pólókat a táskába, miközben a másik kezében szorongatta az autó kulcsát. A műanyag darab most nehéznek és teljesen értelmetlennek tűnt.
Amikor végre kiléptek, és az ajtó bezárult mögöttük, Dóra kétszer ráfordította a zárat. Kattanás. Még egy kattanás. A fémes hang váratlanul megnyugtató volt.
Visszasétált a konyhába. Az asztalon ott árválkodtak a kihűlt, szétázott tésztás tálak. Az utcáról erőlködő motorhang szűrődött fel – Márk próbált manőverezni a zsúfolt udvarban. A fekete terepjáró végül vörösen felvillanó hátsó lámpákkal eltűnt a sarkon.
Dóra villát vett a kezébe, levágott egy falatot a szaftos pisztrángból, és a korigira pillantott, amely előbújt az asztal alól, farkincáját lelkesen csóválva. A csend most már nem volt nyomasztó. A lakás kitágult körülötte, és hosszú idő után először érezte úgy, hogy ez a tér valóban csak az övé.