– Még egyszer megpróbálod bántani, és esküszöm, most azonnal eltöröm a karod – mondta halkan Eszter, de a hangja olyan keményen csengett, mint a penge éle. – Engedd le a kezed.
Gábor fogai között szisszent fel, a fájdalom élesen hasított belé. Végül engedelmeskedett. A kín kijózanította, de a megalázottság maró érzése nem hagyta nyugodni.
– Ezt még megbánjátok! – köpte a padlóra szegezett tekintettel. – Egy fillért sem láttok majd tőlem! Az utcán végzitek! A lakás anyám nevén van, elfelejtetted? Holnapra kiraklak benneteket!
Eszter enyhített a szorításon, hagyta, hogy a férfi feltápászkodjon, majd gúnyos félmosollyal nézett rá.
– A lakást a házasságunk alatt vettük, Gábor. A vételár egy részét a nagymamám után örökölt pénzből fizettük ki. Minden papír nálam van. Fél éve egyeztetek egy tapasztalt ügyvéddel a vagyonmegosztásról. Senkit nem fogsz innen kidobni. A cuccaid beférnek egy utazótáskába, vagy adjak inkább szemeteszsákot?
A régi hűtő egyhangúan zúgott a sarokban. Gábor addigi kis világa, amelyben ő volt az úr és parancsoló, darabokra hullott. A képzelt hatalma szertefoszlott, és csak a vereség keserű íze maradt utána.
– Pakolj össze – szólt Eszter nyugodtan, hátralépve egyet, még mindig biztos tartással. – Pontosan egy órád van.
Gábor nehézkesen állt fel, a konyhaasztal szélébe kapaszkodva. Nem mert Eszterre vagy Márkra nézni. A korábbi pökhendi magabiztosságnak nyoma sem maradt; helyette egy megtört, görnyedt férfi állt ott. Szó nélkül átvánszorgott a hálóba a szekrényhez.
Negyven perc múlva a folyosón végighúzott bőrönd kerekeinek tompa zakatolása hallatszott. Gábor felvette a cipőjét, magára kapta a kabátját. Az ajtóban toporgott, idegesen forgatva a kulcscsomót, mintha még keresné a megfelelő, maró búcsúszavakat. Mély levegőt vett, rámarkolt a kilincsre, és látványos ajtócsapással akart utoljára erőt demonstrálni.
Eszter azonban odalépett, és határozottan a tenyerét tette az ajtóra, megakadályozva a mozdulatot.
– A kulcsokat tedd a komódra – mondta egyenletes hangon.
Gábor nagyot nyelt, majd a csörgő fémcsomót a kis szekrényre dobta, és kilépett a lépcsőházba. Eszter utána csukta az ajtót, lassan, zajtalanul, majd kétszer is ráfordította a zárat.
Visszasétált a konyhába. A feszültség, amely eddig a vállát nyomta, szertefoszlott, csak enyhe izomfáradtság maradt utána. Meggyújtotta a gázt, feltette a vízzel teli kannát. A felső szekrényből két nagy, kerámia bögrét vett elő.
Márk csendben ült le az asztalhoz, ő pedig mellé telepedett. A forrni kezdő víz megnyugtató morajjal töltötte be a teret. Nem szóltak egymáshoz. Csak ültek egymás mellett, mentateát kortyolva, és hallgatták, ahogy odakint az esti város tompán zúg. A lakásban pedig hosszú idő után először lett könnyű a levegő, és szinte észrevétlenül beköltözött a béke.