Az előszobát átható, nehéz szag lengte be: szárított hal, dohos ruhák és alkohol kesernyés párája keveredett a levegőben. Nóra halkan húzta be maga mögött az ajtót, ügyelve rá, hogy a kulcsok ne csörrenjenek meg. A buszmegállóban majdnem háromnegyed órát ázott az esőben, a vékony ballonkabát teljesen átázott, és most jeges vízcseppek csorogtak végig a lábszárán.
A nappali felől harsány férfinevetés hallatszott.
— …én megmondtam neki: ha nem tetszik, pakoljon össze! — zengett Gábor kissé rekedt baritonja. — Ugyan hová menne? A lakás az enyém, a kocsi az enyém. Sírdogál egyet a fürdőben, aztán úgyis visszaáll a tűzhely mellé.
Valaki bizonytalanul felkuncogott, üvegkoccanás követte.
Nóra lerúgta magáról az átázott cipőt. A kabát hidegen tapadt a vállára. Óvatosan végigsétált a folyosón, kerülgetve a laminált padlón éktelenkedő ragacsos foltokat, majd megállt a nappali küszöbén.
Az új, világos fa étkezőasztalnál — amelyet hónapokkal ezelőtt ő választott ki egy katalógusból — hárman ültek. Gábor terpeszkedve foglalt helyet az asztalfőn, egyik lábát hanyagul a másikra vetve. Vele szemben Márk, a műhelyből ismert kollégája görnyedt, mellettük pedig egy ismeretlen férfi ült, megnyúlt szürke pulóverben. Az asztalt üres üvegek, gyűrött papírtörlők és halpikkelyek maradványai borították.
— Nahát, kit fújt be a szél — pillantotta meg Gábor a szeme sarkából, és lustán felé fordította a fejét. Eszébe sem jutott kiegyenesedni. Arca kipirult, haja zsírosan csillogott. — Mit ácsorogsz? Menj ki, és dobj össze valami harapnivalót a srácoknak. Elfogyott a sajt.
Márk zavartan köhintett, és inkább az üres poharát kezdte tanulmányozni, mintha annak mintázata hirtelen rendkívül érdekessé vált volna.
Nóra a férjére nézett. Nem remegett meg, és könnyek sem gyűltek a szemébe. Csak egy súly nehezedett a mellkasára, szinte elviselhetetlenül. Az elmúlt nyolc hónap mintha egy lejtőn csúszott volna lefelé. Gábor elveszítette az állását a központban, alkalmi munkákból tengődött, és napról napra arcátlanabb lett. Észre sem vette Nóra beosztását, a klinikán, ahol adminisztrátorként dolgozott, a váltott műszakok utáni kimerültségét. Egyre gyakrabban nyúlt a töményhez: először csak hétvégenként, később bármikor, amikor rossz kedve támadt — márpedig rossz kedve szinte állandósult.
— Nem készítek semmit — mondta végül Nóra higgadt, egyenletes hangon.