A pillanat súlya ránehezedett a mellkasomra. Igen – készen álltam kimondani, hogy oltalmat kérek. Készen arra, hogy végre hangosan elismerjem: a férfi, akinek egykor örök hűséget fogadtam, veszélyt jelent rám.
A bíró tekintete az enyémbe fúródott, és úgy festett, mintha hirtelen kifutott volna alóla a talaj.
András Rowan bíró.
Magas termetű, fegyelmezett tartású férfi, akiről köztudott volt, hogy hajlíthatatlanul ragaszkodik a törvény betűjéhez. Sötét hajában ezüstös szálak villantak, a szeme pedig… ugyanaz a mély árnyalat, amely az én arcomról is visszanézett rám minden reggel a tükörből. Az a tekintet, amelyet gyerekkorom óta ismertem. Amely vigyázott rám akkor is, amikor makacsul azt állítottam, nincs szükségem senkire.
Ujjai rászorultak a bírói emelvény peremére, az ízületei kifehéredtek. Az állkapcsa megfeszült. Abban az egyetlen, dermesztő másodpercben mintha összeroskadt volna köztünk az elmúlt idő: a múlt áttört a jelenen.
A bátyám.
Közel négy esztendeje nem találkoztunk.
Azóta, hogy Márk apránként, módszeresen leválasztott a családomról. Először csak élcelődött rajtuk – „kicsiben gondolkodnak”, mondogatta lenézően. A közös ünnepeket céges tréningekre és üzleti utakra időzítette. Üzenetek tűntek el, hívások maradtak megválaszolatlanul. Lassan elhitette velem, hogy én vagyok a probléma, én vagyok a teher. Egy idő után már nem is próbálkoztam. Nem telefonáltam többé. Andrásból emlék lett csupán, csendes hiány a mellkasomban.
– Kérek mindenkit, őrizze meg a rendet – szólalt meg Rowan bíró, de a hangja enyhén megbicsaklott.
Márk kihúzta magát, arckifejezése magabiztos maradt. Viktória ajkán elégedett mosoly játszott.
A bíró kissé előrehajolt, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Teremszolga – mondta halkan, ám a csend mögött fenyegető erő vibrált. – Az ajtókat zárják be.
A súlyos faajtók tompa dörrenéssel csapódtak össze. A folyosóról beszűrődő zaj egyetlen vágással megszűnt. A teremszolga az ajtó mellé állt, keze a rádiója közelében pihent. A levegő sűrűvé, feszültté vált.
Márk mosolya megingott.
– Bíró úr – kezdte selymes hangon –, ez csupán egy válóper. A feleségem érzelmileg labilis állapotban van. A terhesség, tudja… a hormonok.
Rowan bíró tekintete ráfagyott.
– A felesége testéről ne nyilatkozzon.
Viktória türelmetlenül felsóhajtott. – Ugyan, haladjunk már. Nyilvánvaló, hogy csak sajnáltatja magát.
A bíró hangja mélyebbre váltott, higgadt maradt, mégis éles volt, mint a penge. – Ms. Quinn, az imént kezet emelt Mrs. Vale-re ebben a tárgyalóteremben?
– Nekem jött – felelte Viktória, dacosan felszegve az állát.
– Ez kitérő válasz – érkezett a száraz felelet. A bíró oldalra pillantott. – A jegyzőkönyvbe kerüljön: az alperes arcán jól látható bőrpír és enyhe vérzés észlelhető.
Márk előrelépett. – Bíró úr, engedje meg—
– Elég volt. – András felemelte a kezét, és a mozdulat egyszerre volt hivatalos és személyes. – Teremszolga, jöjjön közelebb.
A férfi engedelmesen odalépett.
– Mrs. Vale – fordult felém a bíró. A megszólítás formális volt, mégis éreztem mögötte a feszültséget. – Kíván-e a bíróságtól védelmet kérni?
A szívem vadul kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasomból. A szó a torkomon akadt. A bizonytalanság egy pillanatra újra rám nehezedett, és a terem csendje elviselhetetlenné vált.