Most pedig minden álcázás nélkül ott állt mellette – mint a választottja. Viktória halvány bézs kosztümöt viselt, finom, ünnepélyes árnyalatot, amely inkább illett volna egy díjátadóra, mint egy válóperes tárgyalásra. Ujjai magabiztosan simultak Márk karjára, birtokló természetességgel, mintha a végkifejlet már eldőlt volna, és ők csupán formaságból jelentek volna meg.
A gyomrom görcsbe rándult. Nem csupán a bennem növekvő élet miatt, hanem attól a régi, perzselő szégyentől is, amely mindig rám tört, amikor együtt láttam őket. Most már nem bujkáltak. Nem suttogtak. Nyíltan vállalták egymást – és azt is, hogy Márk többé nem tartja szükségesnek még a látszatát sem annak, hogy tisztességes velem.
Felém pillantott, és a szája sarkában megjelent egy mosoly. Hideg volt és üres; a szeme közben érintetlen maradt, mintha az egész csak egy jelentéktelen jelenet volna.
– Senki vagy – lehelte felém, amikor egy lépéssel közelebb hajolt, kihasználva, hogy senki nem figyel ránk. A hangja alig volt több suttogásnál, mégis élesebben hasított, mint bármilyen kiáltás. – Írd alá, amit kell, aztán tűnj el. Örülhetsz, hogy nem teszem nehezebbé a dolgod.
A torkom összeszorult, de nem engedhettem meg magamnak a némaságot. Túl sok évbe került már az, hogy hallgattam.
– Nem kérek többet annál, ami jogos – feleltem halkan. Igyekeztem egyenletesen beszélni, de a hangom elárulta a bennem kavargó feszültséget. – Gyerektartást. A ház rám eső részét. Stabilitást a gyermekemnek.
Viktória élesen felnevetett. A hangja túlságosan hangos volt a teremben, néhány fej azonnal felénk fordult. Nem volt abban semmi derű.
– Jogos? – ismételte meg, és lassan végigmért, mintha valami kellemetlen tárgyat szemlélne. – Egy terhességgel akartad magadhoz láncolni. Inkább hálás lehetnél, hogy nem zár ki teljesen az életéből.
Megszédültem, hátraléptem egyet. A vér mintha egyszerre szökött volna a fejembe. – Ne beszélj így a gyerekemről.
A tekintete megkeményedett. Mielőtt bármit tehettem volna, belépett a személyes terembe, és akkora pofont adott, hogy a fejem félrefordult az ütés lendületétől. A csattanás élesen visszhangzott a falakról. A szám megtelt fémes ízzel, az arcomon pedig szétterült a lüktető fájdalom.
Egy pillanatra dermedt csend telepedett a helyiségre.
Aztán a suttogások egyszerre szabadultak fel, mint amikor egy elfojtott szikra lángra kap.
Márk nem mozdult. Nem láttam rajta döbbenetet, sem felháborodást. Az ajka szinte alig észrevehetően megrebbent, mintha az egész jelenet csupán kellemetlen, de szórakoztató közjáték volna számára.
– Talán most már megtanulsz hallgatni – jegyezte meg halkan.
Reszkettem. Az egyik tenyerem ösztönösen a hasamra simult, védelmező mozdulattal. A látásom elhomályosult, a könnyek égették a szemhéjam belső felét, de nem akartam összeroskadni. Körbenéztem, kapaszkodót keresve: egy egyenruhás teremszolga az ajtónál, az ügyvédem sehol, a bírói szék még üres.
– Sírj csak – hajolt közelebb Viktória, gúnyos félmosollyal. Parfümjének édeskés illata fojtogatott. – Talán megsajnál majd valaki.
Lassan felemeltem a fejem a bírói emelvény irányába. A szívem vadul vert, de éreztem, hogy elérkezett a határ. Készen álltam arra, hogy kimondjam mindazt, amit évek óta elfojtottam magamban – hogy végre hangosan kérjek védelmet, és nevén nevezzem azt az embert, akihez valaha hozzámentem.