A felvételek intimitása könyörtelenül szétzúzta az utolsó, makacsul kapaszkodó illúzióimat is. Lilla tenyere birtokló természetességgel simult Márk mellkasára, a háttérben a tükör sarkában egy hotelszoba visszfénye derengett, arcuk közelsége pedig félreérthetetlen volt. Olyan nyers árulás sugárzott a képből, hogy szinte valószerűtlennek tűnt, mintha nem is az én életem darabja lenne, hanem egy rosszul megkomponált jelenet. És közben ott lüktetett bennem a felismerés: Erzsébet tudott róla. Természetesen tudott. Ő soha nem mozdult úgy, hogy előtte ne készítette volna elő a saját győzelmét.
Amikor Márk este belépett a házba, minden porcikám üvöltött, hogy csapjak jelenetet – törjek, zúzzak, zokogjak. Mégis fegyelmezett maradtam. Az asztal túloldalán álló székre mutattam.
– Ülj le, Márk. Ma este nem kerülgetjük tovább az igazságot – közöltem halkan, és a saját hangom hidegsége még engem is meglepett.
Néhány másodpercig reflexből tagadott. Aztán a köztünk fekvő táblagép kijelzője némán világított, mint egy ítélet, amely ellen nincs fellebbezés. Láttam rajta, ahogy a tartása megereszkedik, mintha hirtelen túl nehézzé vált volna számára a levegő is.
– Nem terveztem… egyszerűen megtörtént, Nóra – hebegte. – Mostanában annyira eltávolodtál. A munkád, a ház… mindig azon dolgozol, hogy fenntarts mindent.
Majdnem felkacagtam a keserűségtől. A ház, amelyre hivatkozott, évekkel az esküvő előtt került a nevemre, az én megtakarításaimból. Mégis, amikor Erzsébet érdekei úgy kívánták, könnyedén „közös családi vagyonná” nemesítette a történetet.
Lilla másnap felbukkant. Gondosan felépített együttérzést viselt az arcán, mint egy jól szabott kosztümöt, miközben pillantása újra meg újra Márkot kereste.
– Nem így akartam, Nóra – szólalt meg szelídre formált hangon. – De az érzéseknek nem lehet parancsolni.
Mögötte Erzsébet állt, elégedett nyugalommal, amelyet anyai aggodalomnak álcázott. Úgy festett, mint aki végre helyreigazított egy régi hibát az élet könyvelésében.
Másnap időpontot kértem Katalintól. Az irodájában uralkodó tárgyilagos rend szinte fellélegzés volt. A hangja tiszta és határozott maradt, amikor végighallgatott.
– Jogod van darabokra hullani, Nóra – mondta. – De a fájdalom nem írhatja felül a jogi precizitást és a pénzügyi biztonságot.
Aznap éjjel dokumentumok fölé hajoltam: hitelszerződések, házassági vagyonjogi kikötések, jogszabályi hivatkozások sorai úsztak a szemem előtt. A kimerültség elmosta a betűket, időnként csak kusza foltoknak láttam őket, mégis ébren tartott az elszántság, hogy egyetlen részlet se kerülje el a figyelmemet. Tudtam, hogy a következő lépésem nem csupán érzelmi döntés lesz, hanem stratégiai is, és erre minden erőmmel fel kellett készülnöm.