Eszter a fal mellé húzta a dobozokat, kitárta az ablakot, és hosszú percekig csak állt ott. A park felé nézett: kutyát sétáltató emberek haladtak a kavicsos ösvényen, gyerekek cikáztak biciklivel, a délután pedig úgy terült szét a fák között, mintha valaki külön az ő kedvéért rendezte volna meg ezt a nyugodt jelenetet. Nem történt semmi rendkívüli – éppen ez volt benne a megnyugtató.
A konyhában elsőként a kávéfőző került elő a csomagok közül. Lefőzte a szokásos erős feketét, felült az ablakpárkányra, és magára terítette a plédet. Hallgatta a város tompa zajait.
Csend volt. Jóleső, tiszta csend. Már-már szokatlanul jó.
Egy kisebb kiadónál dolgozott szerkesztőként. A hivatását mindig komolyan vette, mégis, az elmúlt években mintha háttérbe tolta volna, mintha nem mert volna túl nagy teret engedni a saját ambícióinak. Most azonban hirtelen lett hely körülötte – és észrevette, milyen gyorsan megtelik mindazzal, ami igazán az övé.
Elővette azt a kéziratot is, amelyhez két esztendeje nem nyúlt hozzá: egy miskolci fiatal szerző regényét. Nyers volt, zaklatott, helyenként csiszolatlan, mégis lüktetett benne valami őszinte erő. Esténként dolgozott rajta, nyitott ablaknál, kávéval az asztalon, és hosszú idő óta először nem az órát figyelte.
Augusztusban Júliával elutaztak egy hétvégére Egerbe. Nem ünnepeltek semmit, nem volt különösebb apropó – péntek este beültek az autóba, és egyszerűen elindultak. Fehér templomtornyok, napfényben világító házfalak, a piacon illatos eper, és a panzió kövér macskája, amely előszeretettel heveredett rá az idegen bőröndökre. Eszter ott nevetett igazán felszabadultan, talán évek óta először.
– Megváltoztál – jegyezte meg Júlia vacsora közben, kissé fürkésző tekintettel.
– Miben? – kérdezett vissza Eszter.
– Nem is tudom… Olyan lettél, mint aki végre a saját bőrében él. Régebben mindig volt benned valami feszesség. Mintha őrséget állnál.
Eszter elgondolkodott. Valóban így lehetett. Ha az ember sokáig számít váratlan támadásokra – egy idegen család újabb húzásaira –, megtanul állandó készenlétben élni. Ez a készenlét lassan oldódik csak fel.
Ősszel egy szupermarket pénztáránál futott össze Gáborral. A férfi kissé soványabbnak tűnt, de rendezett volt; tésztát és paradicsomszószt tartott a kezében. Köszöntek egymásnak. Néhány udvarias mondat az időjárásról, az üzlet kínálatáról, a friss halról – három perc az egész. Aztán elköszöntek.
Eszter a parkoló felé sétálva arra gondolt: ennyi maradt. Hét év együttélés, válás, majd egy rövid beszélgetés a kasszánál. Nem sajgott benne sem harag, sem fájdalom. Inkább valami halk búcsúféle attól a férfitól, akit valaha szeretett, de aki már egy másik időben létezett.
Otthon vizet tett fel főni, zöldségeket vett elő a hűtőből, és zenét kapcsolt. Odakint lassan sötétedett, a lámpák sorra gyulladtak ki, a lakás pedig barátságos fénybe burkolózott.
Paprikát szeletelt, kavargatta az ételt, közben néha az ablakhoz lépett. A kéziraton járt az esze, az egri hétvégén, és azon, hogy jövő héten végre beiratkozik egy kerámiatanfolyamra. Régóta tervezte.
Most már nem halogatta tovább.
Rájött, hogy az élet nem valahol messze vár rá. Itt van, a küszöb túloldalán. Csak ki kellett nyitnia az ajtót.
A bérleti szerződést végül egy teljes évre hosszabbította meg. Habozás nélkül, egyetlen mozdulattal írta alá. Mintha mindig is így kellett volna történnie.
Nóra – az a lány a Majakovszkij utcai kávézóból – váratlanul fontos lett számára. Először csak ritkán írtak egymásnak, aztán egyre gyakrabban. Egy délután együtt mentek el egy kortárs kerámiakiállításra, és három órán át beszélgettek úgy, hogy közben alig figyeltek a tárgyakra. Furcsa, milyen kerülőutakon hoz össze embereket az élet: egy másik ember rosszindulata, külön-külön átélt fájdalmak – és egyszer csak ott áll melletted valaki, aki ért.
Márk neve később felmerült egy nyomozásban – nem Petra miatt, ott gondosan eltüntették a nyomokat, hanem egy korábbi ügy kapcsán. Eszter novemberben, egy tea mellett hallott erről Nórától. Nem érzett elégtételt. Csak egy csendes, vállrándításszerű belenyugvást: rendben.
Petra egyszer telefonált. Hosszú másodpercekig hallgatott, majd ennyit mondott:
– Igazad volt.
Semmi többet.
– Tudom – felelte Eszter nyugodtan. – Vigyázz magadra.
Letette a telefont, és még sokáig ült mozdulatlanul.
Nem akart se visszavágni, se győzni. Nem volt rá szüksége.
December fagyos levegővel és korán érkező sötéttel érkezett. A boltokban mindenütt mandarinillat terjengett. Eszter ráérősen díszítette fel a lakást: fényfüzér az ablakba, fenyőág egy vázában, és előkerült a régi, szarvasos bögréje is, amelyet még egyetemistaként vett.
Szilveszterkor Júliával és Nórával ünnepelt. Hárman voltak, jó borral, könnyed koccintásokkal. Az erkélyről mások tűzijátékát figyelték, amelyek a város fölött robbantak szét.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, Eszter az ablaknál állt, és a fényeket nézte. Egy évvel korábban ugyanebben a pillanatban egy kanapén ült egy olyan életben, amely most már idegennek tűnt. Akkor még nem tudta, hogy képes lesz így élni: könnyedén, félelem nélkül, a saját döntései mentén.
Most már tudta.
Felemelte a poharát. Az égbolton újabb tűzijáték bomlott ki – vakító, rövid, gyönyörű.
Vége, gondolta.
És egyben kezdet is.