Egy hónap – ismételte magában Eszter. Pontosan harminc nap áll rendelkezésemre.
Azt még nem sejtette, hogy Márk nyakig ül a tartozásokban. Azt sem, hogy a Petra által olyan gondosan összeállított mappában szereplő cateringcég valójában a férfi unokatestvérének tulajdona. És arról sem volt fogalma, hogy a „nagyjából negyven vendég” a valóságban hatvankettőt jelent.
De hamarosan minden a helyére kerül.
Az egész egy táblázattal indult.
Petra vasárnap reggel, 7:45-kor küldte át – abban az időpontban, amikor az emberek többsége még az ágyban fordul egyet. A fájl címe ez volt: „Esküvői költségvetés”. Precízen felsorolt benne mindent: virágdekoráció, catering, technikai eszközök bérlése, díszítés, fotós. Legalul ott állt a végösszeg: 380 000 forint. Mellette külön oszlopban már előre beírva: „Gábor és Eszter – 50%”.
Százkilencvenezer forint.
Eszter a konyhaasztalnál ült, kezében a telefon, előtte a kihűlő kávé. A hálószobában Gábor még aludt. Lassan kiitta az utolsó kortyot, elöblítette a csészét, majd hangtalanul felöltözött, hogy ne ébressze fel a férfit. Kilépett a lakásból.
Csendre volt szüksége. Olyan csendre, amelyben nem hallatszik senki más gondolata.
Lesétált a folyópartra. Alig voltak kint emberek: néhány futó, egy idős férfi kutyával. Komótosan haladt a víz mellett, de nem a pénzen járt az esze. A pénz csak következmény. Azon töprengett, milyen mintázat ismétlődik évek óta. Először egy apró szívesség, aztán valamivel nagyobb, majd egyszer csak természetessé válik az egész. És egy ponton ő már nem szereplő ebben a történetben, hanem eszköz.
Megbízható, csendes, mindig rendelkezésre álló erőforrás.
Tíz körül ért haza. Gábor a konyhában ült, teát ivott, a telefonját görgette.
– Láttad a táblázatot? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.
– Igen.
– Szerintem Petra alapos munkát végzett.
– Kétségtelenül részletes – felelte Eszter, majd töltött magának vizet és leült vele szemben. – Gábor, mi nem fizetünk be százkilencvenezer forintot.
A férfi felpillantott, mintha idegen nyelven szólalt volna meg.
– Az esküvője. Egyetlen egyszer van ilyen az életben.
– Ezt már mondtad. Most hallgass meg engem is. – Eszter nyugodtan tette az asztalra a kezét. – Nem vállalok főszponzori szerepet más ünnepén. Ha te szeretnél a saját pénzedből ajándékot adni a húgodnak, tedd meg. De a közös kasszából nem.
Gábor hallgatott, majd lassan, megnyomva a szavakat, megszólalt:
– Tudod, hogy ez milyen képet fest rólunk? Mit fognak gondolni?
– Kik, Gábor?
Nem válaszolt. Felállt, kiment az előszobába. Kisvártatva Eszter meghallotta a visszafogott hangját – telefonált. Petrát hívta.
Petra délután érkezett. Most nem hozott mappát, de az arckifejezése azt sugallta, komoly tárgyalásra készül. Márk a bejáratnál maradt, a telefonjába mélyedve, mintha láthatatlanná akarna válni.
– Eszter – kezdte Petra a kanapéra telepedve –, tudom, hogy soknak tűnik az összeg. De ez tényleg a minimum. Már így is visszavágtunk mindent, amit lehetett.
– Átnéztem a dokumentumot.
– Akkor érted, hogy ennél lejjebb nem nagyon lehet menni. A cateringgel majdnem megállapodtunk, a fotóst is lefoglaltuk…
– Várj egy pillanatot – szakította félbe Eszter halkan, de határozottan. – A cateringcég neve „Íz és Forma”, ugye?
Petra megfeszült.
– Igen… miért?
– A tulajdonosa Balázs Korányi. Márk unokatestvére.
A csend hirtelen sűrűvé vált. Márk az előszobában leengedte a telefont.
– Te ezt honnan…? – kezdte Petra.
– Utánanéztem – felelte Eszter tárgyilagosan. – Mielőtt valaki elköltene százkilencvenezer forintot, természetes, hogy tudni szeretné, hova megy a pénz. És még valami: megnéztem más ajánlatokat is. Hatvan főre három másik cég nagyjából fele ennyiért vállalná.
– Mi azért választottuk őket, mert megbízunk bennük – csattant fel Petra hangja.
– Értem. De én nem bízom bennük. – Eszter az ablakhoz lépett, majd visszafordult. – Szívesen segítek a szervezésben. Intézem a logisztikát, egyeztetek a szolgáltatókkal, vállalok feladatokat. De pénzt nem adok. Se százkilencvenezret, se kilencvenet, se ötvenet. Az, hogy az esküvő itt lesz a mi lakásunkban, már önmagában ajándék.
Petra a bátyjára nézett.
– Gábor?
A férfi az asztalt bámulta.
– Gábor, mondj már valamit.
– Eszter, talán egy részét mégis… – kezdte, de a mondat elhalt.
– Nem – mondta Eszter. Egyetlen szó volt, mégis végleges. Nem emelte fel a hangját, nem gesztikulált. Csak lezárta a kérdést.
Petra húsz perc múlva távozott. Szó nélkül vette fel a kabátját, biccentett a testvérének, és anélkül ment el Eszter mellett, hogy ránézett volna. Márk követte, ugyanolyan csöndesen, mint ahogy érkezett. Az ajtóban azonban megállt egy pillanatra, és hosszan Eszterre nézett – mérlegelő, hideg tekintettel, mintha most mérné fel először, kivel is áll szemben.
Eszter bezárta az ajtót.
Gábor az előszobában maradt, tanácstalan arccal, mint aki ráébredt, hogy a gondosan felépített terve egyszerre omlott össze, és még nem tudja, haragudjon-e vagy inkább hallgasson.