– Megsüketültél, vagy mi van?! Azt mondom, esküvő lesz! Itt, a lakásban! Egy hónap múlva! – Gábor a nappali ajtajában állt, még rajta volt a kabát, mindkét kezében bevásárlószatyor lógott. Úgy nézett a feleségére, mintha valami teljesen magától értetődő dolgot közölt volna. – Petra férjhez megy, és természetes, hogy segítünk. Ennyi.
Eszter nem kapta fel azonnal a fejét a laptopról. A kanapén ült, maga alá húzott lábakkal. A kurzora éppen a „Küldés” gomb fölött lebegett: a Folyó utcai új lakás bérleti szerződése kitöltve, elektronikusan aláírva várta az utolsó kattintást.
Egyetlen mozdulat.
Semmi több.
Lassan lehajtotta a gép fedelét.
– Szia – mondta higgadtan.
Gábor bevonult a konyhába, a szatyrok nagy csattanással landoltak az asztalon, üvegek koccantak össze. Mire visszatért a nappaliba, már nem volt rajta kabát, és elégedetten dörzsölte a tenyerét, mint aki épp megoldott egy komoly problémát.
– Na? Hallottad, amit mondtam?
– Hallottam – felelte Eszter, és a laptopot gondosan a dohányzóasztalra tette. – Meséld el részletesebben.
Petra, Gábor húga, azok közé az emberek közé tartozott, akik belépnek egy helyiségbe, és attól a levegő is szűkebb lesz. Huszonnyolc éves, határozott, kissé fölényes tekintettel, híradósokat idéző hanghordozással. Soha nem kérdezett – kijelentett. És valahogy mindenki igazodott hozzá. Még Eszter is, aki hét év házasság után már kívülről fújta a család minden rezdülését, hangsúlyát és elhallgatását.
A vőlegény, bizonyos Márk, nyolc hónapja bukkant fel Petra oldalán. Egy februári családi vacsorán mutatták be. A férfi alig szólt, szinte semmit nem evett, ellenben alapos figyelemmel mérte fel a lakást. Akkor Eszter félénkségnek tudta be. Később elgondolkodott: talán mégsem az volt.
– Kicsi, bensőséges lagzit terveznek – magyarázta Gábor, miközben fel-alá járkált a szobában. – Olyan negyven főt. Étteremre nincs keret, különterem bérlése drága. Itt viszont elférünk, csak átrendezzük a bútorokat, beteszünk pár asztalt, zene…
– Negyven embert – ismételte Eszter.
– Lehet, hogy kicsit több. Petra azt mondta, körülbelül.
– A „körülbelül” náluk mit jelent pontosan?
Gábor megtorpant.
– Ugyan már, Eszter. A testvéremről van szó. Egyszer házasodik.
A nő ránézett. Aztán a lezárt laptopra. Majd ismét rá.
Belül valami különös nyugalommal megszólalt: itt kezdődik.
Másnap Petra személyesen állított be – előzetes hívás nélkül, ahogy mindig. Mintha ez a lakás afféle átjáróház lenne. A kezében vastag mappa lapult. Eszter előbb azt pillantotta meg, csak utána az arcát.
– Mindent átgondoltam – közölte köszönés helyett, és már ment is befelé.
Márk az ajtóban maradt. Udvarias, kissé túlságosan is kimért mosolyt küldött Eszter felé – olyat, amit az ember magára ölt, mint egy kabátot: illik, de nem sajátja.
– Gyertek beljebb – mondta Eszter.
Az asztalnál ültek le. Petra szétnyitotta a mappát. Kinyomtatott Pinterest-képek, menüsorok, ülésrendek és alaprajzok kerültek elő – mind gondosan megtervezve egy olyan lakásra szabva, ahol nem ő lakott.
– Ide – bökött az egyik rajzra – kivisszük a kanapét, három hatfős asztal elfér. Oda jönne egy bérelt bárpult. A cateringet már kiválasztottam, hoznak tányérokat, poharakat, mindent…
Eszter figyelt. Időnként bólintott, néha visszakérdezett – halkan, udvariasan. És ahogy telt az idő, egyre világosabban látta: ezekben a tervekben ő nem szerepel. Van négyzetméter. Van konnektor a fényfüzérnek. Van padló, amin elfér a tánc. De ő maga hiányzik.
Márk szinte végig a telefonját nézte. Néha felpillantott, röviden biccentett, mintha csak hitelesítené: igen, így lesz.
– És a költségek? – kérdezte végül Eszter.
Petra pislogott egyet.
– Hát… Gáborral megbeszéltük, hogy felezzük.
– Gábor velem erről nem beszélt – válaszolta Eszter egyenletes hangon.
Egy pillanatnyi csönd. Petra és Márk gyors, alig észrevehető pillantást váltottak. Eszter észrevette.
– Család vagyunk – mondta Petra, olyan hangsúllyal, mintha ezzel minden kérdést lezárt volna.
Este Eszter újra kinyitotta a laptopját.
A szerződés még mindig ott várakozott. A Folyó utcai lakás – világos, kétszobás, negyedik emeleti, parkra néző ablakokkal, magas mennyezettel, ismeretlen szomszédokkal. Három hónapja kereste. Nem titkolta Gábor előtt, csak nem hozta szóba. Várt. Remélte, hogy talán rendeződnek a dolgok. Hogy talán ő reagál túl mindent.
Most már nem reménykedett.
Ujja a touchpadre simult.
Ekkor a folyosóról meghallotta Gábor hangját. Telefonált. Nevetett. Valakinek lelkesen mesélte az esküvőt – könnyedén, felszabadultan, mintha nem mások életébe tolt volna be egy kész forgatókönyvet.
Eszter elhúzta a kezét.
Lehajtotta a laptop fedelét.
Kiment a konyhába, töltött magának egy pohár vizet. Az ablakhoz lépett. Odalent egy fiatal anya tolta a babakocsit, két kamasz rollerezett a járdán, a szemközti ház párkányán pedig egy galamb üldögélt olyan komoly arccal, mintha ő is pontosan tudná, hogy ebben a lakásban éppen valami visszafordíthatatlan kezd formát ölteni.