A novemberi nedvesség mintha belülről rágta volna az embert, és ahogy az ablakon át néztem a szürke utcákat, újra és újra eszembe jutott, hogy alig egy hete még egészen más jövőt képzeltem magam elé. Péterrel esküvői szalonokat jártunk, terítőmintákat hasonlítgattunk, és nevetve vitatkoztunk a terem mennyezetéről lógó fényfüzéreken. Akkor minden olyan stabilnak, megingathatatlannak tűnt.
Most már tudtam: csak káprázat volt.
Anya úgy tárta ki az ajtót, mintha órák óta ott állt volna mögötte, készen arra, hogy megérkezzem. Amint meglátott, szinte magához rántott.
— Gyere ide, kicsim… gyere csak — suttogta, és szorosan átölelt. Nem kérdezett semmit, nem faggatózott. Ez az ölelés többet ért bármilyen szónál, amit kaphattam volna.
Apa is előkerült a szobából, melegítőnadrágban, kissé borostásan. Megvakarta az arcát, majd morgós hangon megszólalt:
— Na, itt vagy. Jól tetted. Itt aztán senki nem bánt.
Nyersen hangzott, de a hangszíne mögött ott volt az a régi, ismerős üzenet: „itt vagyok, számíthatsz rám”.
Leültem a konyhában. Anya teát töltött, és szokásához híven azonnal tett valami harapnivalót is az asztalra — most épp kétszersültet. Mindig etet, ha ideges. Velem szemben foglalt helyet, és úgy nézett, mintha a tekintetéből próbálná kiolvasni, mennyire vagyok darabokban.
— Tudtál aludni? Hogy érzed magad valójában? — kérdezte halkan.
— Megvagyok — feleltem, de még én is hallottam, mennyire üresen cseng.
— Mondd el újra — kérte szelíden. — Tegnap beszéltél róla, de alig állt össze, mit akarsz mondani.
Nekikezdtem. Eleinte tárgyilagosan, szinte érzelem nélkül soroltam a tényeket: a papírokat, a veszekedést, a követeléseket. Aztán amikor odáig jutottam, hogy Péter szerint „csak beszéljek a szüleimmel”, bennem valami átszakadt. A mondatok kuszává váltak, a hangom megbicsaklott.
Anya ráfogott a kezemre. A tenyere meleg volt és határozott. Apa a konyhaajtóban állt, némán hallgatott, és ahogy beszéltem, az arca egyre komorabb lett.
Amikor végre elhallgattam, súlyos csönd telepedett ránk. Anya nagy levegőt vett, apa pedig csak ennyit mondott:
— Ennél lejjebb már nincs.
Azzal sarkon fordult és bement a szobába. Meglepett — nem szokott félbeszakítani egy beszélgetést.
— Így dolgozza fel — magyarázta anya halkan. — Nehéz neki, ha téged megbántanak. És hát… nem ülhet autóba, hogy számon kérje azokat az embereket.
Elmosolyodtam.
— Dehogynem ülne. Ha nem fognád vissza.
Anya összeszorította a száját, de nem vitatkozott.
Néhány órával később, amikor már nem remegett a gyomrom minden gondolattól, azt mondta:
— Menj ki egy kicsit. Sétálj. Jót tesz a levegő. Mi apáddal megoldjuk az ebédet.
Kabátot vettem, és kiléptem az udvarra. A szél csípős volt, a járdát nedves levelek borították. Minden ismerős: a lépcsőházak, a padok, a kopott játszótér. Gyerekkoromban itt bújócskáztunk, most pedig felnőtt nőként álltam ugyanott, aki hosszú ideig hitegette magát, hogy szerelem az, ami valójában számítás.
Lassan sétáltam végig a házak között, elmentem a régi kisbolt mellett. A talpam alatt ropogott a félig felolvadt jég. A gondolataim fokozatosan elcsendesedtek.
Ekkor megcsörrent a telefonom.
Péter.
Ösztönösen megfeszültem. Nem azért, mert beszélni akartam vele — inkább mert a testem még nem tanulta meg, hogy nincs mitől tartania.
Felvettem. Minél tovább halogatom, annál tovább fáj.
— In… — a hangja tompa volt, bizonytalan. — Beszélnünk kell.
— Már mindent megbeszéltünk — válaszoltam nyugodtan.
— Nem, ez így nincs rendben. Szeretjük egymást.
Megálltam az udvar közepén. Emberek mentek el mellettem bevásárlószatyrokkal, gyerekek rollereztek a tócsák maradékai között. Körülöttem az élet ment tovább. Én meg úgy éreztem, mintha ingoványon állnék.
— Péter, ha valóban szerettél volna, nem kérsz arra, hogy harcoljam ki a lakást a szüleimtől. A szeretet nem üzlet.
— Én nem úgy gondoltam… csak anya mondta, hogy… aggódik. A szülők a gyerekeik jövőjét nézik. Te is így tennél.
— Gondolkodtam — vágtam közbe. — És azon is, hogy egyszer sem álltál mellém.
Hallgatott. A csend nyomasztó volt.
— Figyelj — szólalt meg végül. — Odamegyek, leülünk, átbeszéljük. Öt nap van az esküvőig. Még helyrehozhatjuk. Most csak túlérzékeny vagy.
— Péter — mondtam fáradtan. — Nem lesz esküvő.
— Inna! — csattant fel. — Nem törölhetsz el mindent egyik pillanatról a másikra!
— De igen. Mert az alapok eleve rosszak voltak. Ti számoltok, mérlegeltek, terveztek — én meg hittem valamiben, ami nem létezett.
— Fogalmad sincs, miről beszélsz… — sóhajtott lekezelően. — Csak azt szeretném, ha anya nyugodt lenne. Ez olyan nagy kérés?
— Igen — feleltem. — Mert az ő nyugalmáért nem kell más tulajdonát felosztani.
Rövid hallgatás után ennyit mondott:
— Akkor is odamegyek.
— Ne gyere — válaszoltam higgadtan. — Nem fogsz mást hallani, csak azt, amit most is mondok. És ezen már semmi nem változtat.