– Ugye nem gondolod komolyan, hogy mindezt nem vesszük észre?! – Mária hangja olyan hirtelen csapott fel, hogy a kezemben megremegett a kanál.
A konyhám közepén állt, tenyereivel az asztalra támaszkodva, mintha bármelyik pillanatban fel akarná borítani. Úgy nézett rám, mintha életem legfelháborítóbb tettén kaptak volna rajta. Abban a másodpercben villant át rajtam először: óriási hiba volt megszervezni ezt a vacsorát. Kár volt a salátákért, a gondosan elrendezett tányérokért, a gyertyákért, az egész meghitt hangulatért, amit próbáltam megteremteni. Minden semmivé foszlott, amikor előhúzta a mappából azokat az iratokat, amelyeket – az ég szerelmére – eszembe sem jutott eltitkolni.
Péter a hűtőszekrény mellett dermedten állt, mintha attól várná a megmenekülést, hogy az ajtó hirtelen portállá változik, és eltünteti a konfliktus elől.
– Anya, miért kell ezt most így kezdeni? – sóhajtotta, de közelebb nem jött hozzám.
Mária a fiára fordult, a szeme szinte szikrázott.
– Az orrunknál fogva vezetett minket! – hasította ketté a levegőt a mondata. – Érted, Péter? Azt hittük, biztos alapokkal érkezik a családba! És mit látunk? Papírokat! Ráadásul nem is a sajátját!
Lassan összecsuktam a mappát, és félretoltam az asztalon, hogy véget vessek ennek a színjátéknak.
– Ezek a szüleim dokumentumai – mondtam higgadtan, noha belül már forrt bennem az indulat.
– Engem az nem érdekel! – csattant fel újra. – Szólnod kellett volna! Mi egészen mással számoltunk!
– Pontosan mivel? – kérdeztem. A hangom túlságosan is egyenletesen csengett.
Felhúzta a szemöldökét, mintha valami teljesen nyilvánvalót kérdeztem volna.
– Felnőtt nő vagy, férjhez készülsz menni! Teljesen természetes, hogy a szülők biztos hátteret adnak a lányuknak! Lakást! Érted? Lakást! – ujjával a padlóra bökött, mintha kincs rejtőzne a laminált alatt.
– Mária, beszéljünk konkrétan – álltam fel végül. – Itt élek. Ez az én lakásom. Én vettem. Igen, hitelre. De az enyém.
– Ugyan már – legyintett gúnyosan. – Miféle saját lakás az, ami a banké? Csak bérlő vagy a saját otthonodban, amíg ki nem fizeted az utolsó fillért.
Péter arca megrándult, de hallgatott. Ez a csend – vékony és hideg, mint egy penge – sokkal mélyebben vágott, mint Mária kiabálása.
Ránéztem, várva, hogy legalább megpróbál közénk állni.
– Hát… anya abban nem téved, hogy a hitel nem teljesen ugyanaz… – motyogta végül.
Olyan érzés volt, mintha bennem valami hajszálrepedés futott volna végig, mint amikor tavasszal megindul a jég a folyón.
– Péter – szólaltam meg halkan –, te hallod, mit mondasz?
Úgy nézett rám, mint akit egy ismeretlen feladattal szembesítettek.
– Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? – préselte ki magából. – Az étteremről akartunk beszélni, nem erről…
– Senki nem csinál ügyet! – csattant fel Mária. – De aki házasságra készül, annak tisztában kell lennie a felelősséggel! Saját tulajdonnal kell rendelkeznie! Itt meg… csak ígéretek vannak!
– Miféle ígéretek? – éreztem, hogy fogy a türelmem. – Nem hitegettem senkit. Nem titkoltam semmit.
– Azt elhallgattad, hogy nincs olyan vagyonod, amivel szabadon rendelkezhetsz – sorolta kimérten. – Ez az első. A második: a szüleid sem akarnak semmit a nevedre íratni. A harmadik: a mi fiunk így védelem nélkül marad. Ez elfogadhatatlan.
– Védelem nélkül? – kérdezett vissza Péter sötéten.
Mária azonban ügyet sem vetett a hangsúlyára.
Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
– Jól értem – mondtam nyugodtan –, hogy az egész aggodalmuk a házasságunkkal kapcsolatban néhány négyzetméterre redukálódik?
– Szerinted ez apróság? – lobbant fel újra. – Pont azért élünk rendezett körülmények között, mert előre gondolkodtunk! Az okos ember biztosra megy!
Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy visszanyerjem az önuralmam.
Nem sikerült.
– Mária, kérem, menjen haza. Most. Elegem van abból, hogy azt hallgatom, mivel tartozom másoknak.
– Nem megyek sehova! – tette csípőre a kezét. – Amíg ezt nem tisztázzuk!
– Már tisztáztuk – feleltem határozottan. – Ennek a beszélgetésnek vége.
Nem emeltem fel a hangom, mégis megértette. Talán épp ez ingerelte fel a legjobban.
– Értem már – kapta fel a táskáját. – Most megmutattad, ki is vagy valójában. Azt hittük, dolgos, megbízható lány… de te csak…
– Anya! – szólt rá élesen Péter.
Ő azonban már az előszoba felé tartott. Az ajtóhoz érve még megállt egy pillanatra, és lassan visszafordult felénk.